Zúzmaralángok - Első dal

1. A nyílvessző hangja

Fehrur tartományában hajnalodott, bár a sűrű, méregzöld köd és a komor esőfelhők teljesen eltakarták a napot. Az Ezer Tó Földjén igazán ritkaságnak számított a napfény, mely évente csupán egyszer ragyogta be a vidéket, ami általában a napéjegyenlőségre esett. Akkor egy kicsit felpezsdült az élet Shrin falujában, ahova idegenek jöttek megcsodálni a különleges jelenséget. Ám a napéjegyenlőség nemrég ért véget, Shrin pedig ismét tengette szokásos életét. Neves halászfalu hírében állt, a férfiak szinte egész nap a tavakat szelték a különleges fajták után kutatva, melyeknek igen csak magas piaci értéke volt. Ennek köszönhetően a gazdagabb faluk közzé tartozott. Más hajósok egyszerűen eltévedtek volna a tavakkal tűzdelt, ködös rengetegben, de az itteniek megtanulták a módját a túlélésnek. Nem volt veszélytelen kihajózni és a zöld köddel betakart tavakon evezni. Számtalan vízi és mocsári szörnyeteg lapult meg a víztükör különös mélységeiben. Ezek ellenére a férfiak kihajóztak és jobb esetben hazatértek zsákmánnyal, vagy a nélkül. Az asszonyok feladata pedig az áru elszállítása és eladása volt a környékbeli közösségeknek.

Shrin az Ezer Tó Földjének legkeletibb csücskén feküdt, egy hosszú latyakos nyúlványon. A falu házai tapasztott sárból készültek, a tetőiket pedig a srűrű mocsári fűz nagy, terebélyes levei védték a nedvességtől. Ebben a tartományban csak egy száraz, ködös évszak volt, amit felváltott a sűrű esős, szintén ködös évszak. A kis viskók egymással szemben helyezkedtek el az orsó alakú településen. A központban állt egy jobb napokat is megélt csúcsos templom és az Öregek Háza, melyben a tanács vitatta meg a falu ügyes-bajos dolgait, valamint központ helyet kapott még a kocsma is. A hosszú nyúlványos szigetet egy fahíd csatolta a tartomány egyetlen főútvonalához. Minden oldalról ingoványos, zöldes víz fogta közre Shrin faluját. Minden ház hátsó udvarán állt egy vaskos, mohától sikamlós cövek, melyekhez különleges lebegőfából készült csónakokat rögzítettek.

Ahogy beköszöntött a hajnal, felkeltek a férfiak és a csónakokra szállva újabb halászásra indultak. Minden férfi maga készítette a saját csónakját, a nagykorúvá válás ceremóniájára, így ezek a csónakok a legféltetteb kincseik voltak.

- De apám, én nem akarok menni! – hallatszott egy fiú lázadó hangja a kikötők felől.

- Ugyan már, fiam, hát jó móka lesz! Lehet, hogy ma kifogunk egy sáfrányos halat! Akkor aztán egy hétig ki se kell mennem a tavakra - válaszolta a kamasz apja, majd beleugrott a csónakjba.

- Felőlem akár egy lápi sellőt is hazahozhatsz, akkor sem fog érdekelni a halászat!

- De mi Menthok már több, mint száz éve őrizzük a halászat művészetét! – kezdett bele a szónoklatába az apa, miközben megvakarta az ősz szakállát. – Az első Mentho volt az, aki felfedezte a sáfrányos halat! Te is jól tudod, hogy a pikkelye mennyire értékes! - erős gesztikálása és büszkén csillogó zöld szeme bizonyította, mennyire tiszteli felmenőinek dicső múltját, és mennyira büszke Mentho származására. Ez a fiára már kevésbé volt jellemző.

- Értékes volt, apám, már nyolc éve senki sem talált sáfrányos halat...

- Igen, igen, amióta az a boszorkány család ide költözött, csak a balsors jár ránk – bólogatott a férfi. – Szerencse, hogy a falu szélén laknak. Az kéne nekünk, hogy a többi hal is ugyan úgy eltűnjön. Még jó, hogy a kiseli hal megtalálható az északi tavaknál. No, ha azokat is eltűntetik...

- Apám, nem is láttuk őket, amióta megérkeztek. Lehet, itt sincsenek – vágott apjának szavába a fiú, miközben idegesen barnás hajába túrt. Bosszantotta a falusiak elutasító viselkedése, mely egy olyan család felé irányult, akiket még nem is ismertek.