A Lehetetlen élet

1.Az álmok fájdalma

Sarah szemszöge:

-Figyelem, figyelem!Elkészült a vacsora.Mindenki az asztalhoz!-figyelmeztet az őszintén kedves anyuka mindenkit.Vidáman mosolyog és hozza a családjának elkészített ételt.A kezében egy bronz színűre sült pulyka, egy kis saláta díszítéssel.A gyerekek és a férj örvendezve fogadják anyjuk szeretet teljes vacsoráját.Lassan és óvatosan leteszi ,majd mindenkinek a poharába önt egy kis vizet.Hamar neki is látnak az evéshez, miközben vidám és érdekes történeteket mesélnek egymásnak.Annyira oda figyelnek egymásra ,hogy enni is elfelejtenek.Milyen boldog és szép szokás.Akárhányszor látom ezt ,vagy ehhez hasonló dolgot a tévében, mindig el gondolkodok azon, hogy az ilyen szép szokások nincsenek sok helyen a való életben és én is csak a mostani műsorban látok ilyet először.

Sajnos nem mindenkinek adatik meg ilyen figyelem és törődés.Nincs mindenkinek olyan anyja ,aki örömmel csinál a családjának vacsorát, vagy a gyerekének uzsonnát az iskolába.Nincs mindenkinek olyan apja ,aki kimegy a szüleményével labdázni, vagy elviszi esetleg játszótérre.Sokszor irigykedtem az ablakból azokra a gyerekekre ,akik az ilyen kicsi dolgokat is alapnak vették.Fogták a gyámjuk kezét és ugrálva a boldogságtól sétáltak az utcán , vagy másztak a mászókákon és sikítozva csúszkáltak a csúszdán.Majd hogy ha nyár volt ,a fagylaltos kocsinál megállva el nyaltak közösen egy fagyit.

Bezzeg én még egy rohadt fagyit sem kóstoltam meg, nem hogy elmentem volna valahova a "szüleimmel".Az én életemhez képest ez csak mind álom és vágy.Olyan dolog ami nem fog soha teljesülni és nem is akarom.Kinőttem az ilyen dolgok után való sóvárgást és hogy olyanon képzelődjek ami már nem történhet meg.Már megint ilyeneken elmélkedek ,pedig tudom hogy nem kéne ,mert csak fájdalmat okoz.

Ezért gyorsan kikapcsolom a tévét és lerakom a még éppen hogy a lábán álló asztalra a távirányítót.Felnézek a falon lévő órára és rájövök hogy fel kéne mennem a szobámba míg apa haza nem ér.Felállok ,majd a morzsákon át lépdelve és a szennyes kupacokat kikerülve ,ami már olyan szinten bűzlik, hogy ha valakinek a képébe nyomnák az egyik alsógatyát ,akkor az azonnal elájulna.Bár miért is vagyok meglepődve?Akinek nem telik mosószerre az mit problémázik?Ebbe persze az irdatlan nagy lustaság és hanyagatlan hozzáállás is bejátszik.

Végre a lépcső aljához érek és megfogva a poros korlátot ,mint valami gazdag hírességnek elképzelve magamat ,kecsesen felfelé lépkedek.Mikor már a tetején vagyok, jól megtörlöm a kezemet ,ugyanis nem sokszor szoktuk megfogni a korlátot és ezért borzalmasan poros, a lépcsőfokokkal együtt persze.

A szobámhoz vezető kis folyosó szörnyen sötét és kiskoromban mindig féltem itt lenni.Nincs egy ablak sem ami egy kicsit kivilágítaná ezt a gonosz helyet.Állítólag egyszer volt valami épp üveg a falban ,de azt kitörték és csak simán oda szögeltek pár fa

hasábot a falon tátongó lyukra. A falat is kitörhetnék, már olyan rozoga és rohadt mindenhol.A parkettáról nem is beszélve ami itt van.Külön kivan jelölve hova szabad csak lépnem, különben vagy beszakad alattam, vagy egy lyukba lépnék, vagy csak egy nagy szálka állna bele a lábamba és még a szobámról nem is gondoltam így végig a dolgokat.Na az a hely a fájdalmak fájdalma.Gyűlölöm azt helyet ,de nincs máshová mennem hogy ne érjen még több sérelem. Az az egyetlen egy hely ,ahol elbújhatok vagy egyedül lehetek.

Az ajtót óvatosan kinyitva, nem hogy még az is kiszakadjon a falból, elém tárul megint egy a rusnya padlás.Voltam olyan igényes és kitakarítottam egyszer ,hogy ne a nappaliban kelljen aludnom a kanapén, vagy éppen a földön.Nem nevezném szobának ,de nekem az.Tele van régi barna bútorokkal, kacatokkal, papír kupacokkal és olykor egerekkel.Én élek a házban egyedül úgy ,hogy nem a porban és a koszban alszok.Ahhoz képest hogy ez egy fűtetlen padlás, felér egy tinédzser szobájához.