Ne is törődj velem! /Max & Harvey f.f./

A felismerés

-Nem is terveztél köszönni?-kérdeztem, miközben lustán az ágyra vetettem magam.
-Nem, nem igazán-nevetett a fiú, csak hogy bosszantson, majd felállt az íróasztaltól és megragadta a karom, hogy felhúzzon.
-Azt már nem! Miattad nem kezdhettem el a nyári szüneti semmittevésem. Az a minimum, hogy eltulajdonítom az ágyad-nyafogtam a támlába kapaszkodva.
-Fogadjunk?-vigyorodott el, majd könnyedén felrántott. Nem is számítottam másra, de azért reménykedni szabad.
-Na jó! Mit akarsz?-tettem fel a kérdést unottan.
-Én? Az égvilágon semmit-felelte nevetve.
-Akkor mégis minek hívtál?
-Csak úgy-rántott vállat, majd ő telepedett az ágyra.
-Minden alkalommal azt hiszem, hogy ennél hülyébb már nem lehetsz, de valahogy mindig sikerül lenyűgöznöd-forgattam meg a szemeim, nevetve.
-Már megszokhattad volna. Hisz én Max Mills vagyok. Mindenkit lenyűgözök-jelentette ki, egy öntelt vigyorral a képén.
-Remek, hogy ide rángattál a semmiért, de ha így folytatod el is megyek-nevettem.
-Nem tennéd-felelte egyszerűen.
-Mért is?-vetettem rá egy kérdő pillantást.
-Nem hagynál itt, hogy megfulladjak az unalom tengerében.
-Miért vagy ebben olyan biztos?-nevettem.
-Nem akarnád, hogy meghaljak-felelte mosolyogva.
-Igaz. A saját kezemmel akarok végezni veled-jelentettem ki halál komoly arckifejezéssel, de nem sokáig bírtam nevetés nélkül. Miután kiröhögtük magunk, lerángattam a nappaliba, hogy éljünk egy kis szociális életet. Leültünk a kanapéra és beszélgetni kezdtünk. Jobban belegondolva, igazából csak leültem, ugyanis Max sokkal inkább levágódott.
-El tudjátok hinni, hogy mától nincs matek házi?-ábrándozott Harvey.
-Ez olyan jól hangzik így kimondva-mosolyodtam el elégedetten, miközben eljátszottam a gondolattal, hogy elégetem a matek tankönyvem.
-Viszont két hónap múlva elég rosszul fog hangzani, ha feladnak tíz oldal év eleji ismétlő feladatsort.
-Ó, dugulj el Max!  Csak most kezdődött a nyár. Ne akarj már most lehangolni-néztem rá dühösen.
-Eszem ágában sincs lehangolni. Csak tényeket közöltem-felelte, miközben apró félmosolyra húzta a száját.
-Szóval csak bosszantani akar-jelentette ki Harvey, nevetve.
-És ez ennyire vicces?-kérdeztem, miközben durcásan keresztbe tettem a karom.
-Ami azt illeti, igen-felelte a még mindig nevető fiú.
-Ha látnád magad kívülről, amikor ideges vagy-szólalt meg Max, aki szintén elröhögte magát.
-Nem is értem miért két idióta a legjobb barátom-mondtam, miközben felhúztam térdeim a kanapéra, és egy dühös pillantást mértem mindkét fiúra.
-Mert szeretsz minket-jelentette ki Max, az arcomba vigyorogva.
-Főleg, ha kimászol az aurámból-toltam el nevetve.
-Ne már! Most már nem ideges-szólalt meg Harvey.
-Még lehetek!-néztem rá a jól bevált gyilkos tekintetemmel, mire elnevette magát. Na jó! Igazából csöppet sem jól bevált.
Csak megforgattam a szemeim és elfordítottam a fejem.
-Tudod Ann,-szólalt meg Max-tényleg aranyos, ha ideges vagy, de sokkal jobban szeretem, ha nevetsz-jelentette ki, majd csikizni kezdte az oldalam, nekem meg reagálni sem volt időm, csak elnevettem magam és abba sem tudtam hagyni. A kínzásomba Harvey is beszállt, én meg már levegőt sem kaptam, de nem bántam. Csak hálát adtam, hogy vannak nekem, mert nevettem. Tiszta szívemből nevettem azon a napon, ami a harmadik évfordulója annak, hogy elment. Annak a napnak, amikor valaki, aki nagyon fontos volt, itt hagyott. És ők ezt képesek voltak elfeledtetni velem, ha csak egy kis időre is. Biztos vagyok benne, hogy Max ezért hívott át és csak azért nem mondd semmit, mert még ezzel sem akar emlékeztetni. Már akkor sejtettem, amikor azt mondta, hogy jöjjek át ma délután.
-Oké! Ha befejeztétek, akkor nézhetnénk valami filmet. Csinálok popkornt, addig válasszatok-jelentette ki Harvey, aki egy ideje már a távirányítóval babrált és mikor befejezte mondandóját, hozzánk vágta azt. Ha Maxnek nincsenek jó reflexei, akkor simán eltörte volna az orrát, de úgy tűnt ez rajtam kívül senkit nem hat meg. Elhelyezkedtünk a kanapén és a többség döntött, szóval valami szuperhősös filmet kezdtünk el nézni, ami engem kicsit sem érdekelt, de hát ez van. Egyébként ők is már kétszer látták, de Harvey ragaszkodott hozzá, amit nem is értek, mivel fél óra után bealudt, én meg azon gondolkodtam, hogyan követhetném a példáját. Hamarosan nekem is sikerülhetett elaludnom, mivel nem sokkal később, egy teljesen másik pozícióban találtam magam. Pontosabban a mellettem ülő Max, mellkasán. Csak egy pillanatra nyitottam ki a szemem, de egyből visszacsuktam, amikor megláttam, hogy a fiú ébren van. Muszáj volt összeszednem a gondolataim, mert kezdett felrobbanni az agyam. Akkor foglaljuk össze! Ott ültem a kanapén, majd elaludtam és álmomban feltehetően rádőltem Maxre, aki mit sem törődve az egésszel, nyugodtan nézte tovább a filmet. Mikor tudatosult bennem ez az egész, hírtelen megéreztem valamit a karomon. Az a valami pedig Max, engem átölelő jobb karja volt, ami eddig fel sem tűnt. A fiú elkezdte mozgatni hüvelykujját, ezzel aprókat simítva a bőrömön. Egyfajta jóleső borzongás futott rajtam végig és már nem is akartam gondolkodni ezen az egészen. Igazából talán nem is kellett volna, mert máskor is öleltük már meg egymást, hiszen a legjobb barátom, de most valami teljesen mást éreztem. Viszont valahogy abban a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni. A fura idegességem lassan hatalmas nyugalommá alakult és valamiért csak annyit tudtam, hogy biztonságban vagyok. Bármi is történik velem, amíg Max itt van, biztonságban is leszek. Azt hiszem már átéltem a legrosszabbat, amit lehetséges és ő akkor is ott volt. Csak annyit éreztem, hogy van, akire számíthatok és van, aki vigyáz rám. Lassan újra elöntött a fáradtság. Éreztem, ahogyan Max mellkasa felemelkedik, majd újra lesüllyed, amikor levegőt vesz, éreztem, ahogy aprókat simít bőrömön és éreztem a már jól ismert illatát, ami most valahogy mégis sokkalta jobbnak tűnt. És akkor, mielőtt végleg elnyomott volna az álom, rájöttem! Rájöttem, hogy szeretem őt. És szükségem van rá. Mindennél jobban...