Ne is törődj velem! /Max & Harvey f.f./

Végre nyár

Aznap délelőtt a nap erősen tűzött Berkshire utcái felett, és ezt mi, diákok is igazán megsínylettük, ugyanis az egyenruha nem épp a légáteresztéséről híres. Mindannyian tudtuk, hogy hamarosan szabadulunk ebből az iskolának keresztelt pokolból, és ebben a pillanatban megbizonyosodtam erről a feltevésről, ugyanis a mellettem ülő Harvey finoman oldalba könyökölt. Ez már hagyományosan annak a jele volt, hogy hamarosan megkezdődik a visszaszámlálás az évzáró végéig. Nem mintha óramű pontossággal érnének véget az ünnepségek, de immár kilencedik alkalommal hallgattuk végig a drága diri bá' záróbeszédét, szóval nem volt nehéz megsaccolni. Hihetetlen, hogy képes minden alkalommal ugyanazt mondani. Tovább adtam az üzenetet a másik oldalamon ülőnek, majd ez így ment tovább egészen addig míg - három, kettő, egy- és vége. Amint elhangzott a beszéd utolsó szavának, utolsó betűje, hangos diák zörej hangzott fel.
-Végre! Két hónap enélkül a kupleráj nélkül-nyújtottam ki mosolyogva elgémberedett végtagjaimat, majd az épp mellettem álló Luca vállára támasztottam a könyököm.
-Bizony! Két hónap felelősség és tanulás nélkül - ábrándozott a fiú.
-Két hónap ingázás két kontinens között-sóhajtott a közeli fának, zsebre dugott kézzel támaszkodó Max, aki az ünnepség végeztével egyből felvett egy baseball sapkát.
-Hú, de sajnállak!-forgattam a szemem, erős szarkazmussal a hangomban.
-Ann, te tudod a legjobban, hogy nem csak szórakozni megyünk-mondta Harvey, aki pedig egyből a napszemüvegéhez nyúlt, amint hivatalosan megkezdődött a nyári szünet.
-Igen, bocs! De azért baró lehet Amerikában. New York, Los Angeles-feleltem elmélázva. Mindig úgy éreztem, hogy oda kellett volna születnem. Semmi brit mentalitással nem rendelkezem, ráadásul Amerika a világ központja. Bár valószínűleg mindig csak álmodozni fogok a vörösszőnyegről. Meg persze az sem mellékes, hogy Amerikában tárt karokkal várják a fiúkat, az ottani barátaik. Nem mondom, hogy féltékeny vagyok a híres és gyönyörű tini sztárokra, de...nos igen. Határozottan az vagyok.
-Talán egyszer magunkkal viszünk! Ha megtanulsz viselkedni az emberekkel-nevetett gúnyosan a baseball sapkás, miközben a fejemet ütögette, mintha csak egy kiskutya lennék.
-Nagyon vicces vagy Max Mills! Baromira!-förmedtem rá, miközben a vállába boxoltam. Természetesen ez neki meg sem kottyant, csak az én öklöm kezdett el fájni. Sértődötten karba tettem a kezeim, majd elindultam.
-Hé, Parker!-kiáltott utánam a fiú-Gyere át ma délután, olyan háromra.
-Hé, Mills! A nevem Anne, de barátoknak csak Ann. Vagyis... Tudod mit? Maradjunk a Parkernél-válaszoltam, de a fiút egy csöppet sem hatotta meg a dolog és csak nevetett. Mondjuk fura is lett volna, ha magára veszi, mivel ötéves korunk óta vagyunk legjobb barátok, bár néha mind a ketten halálra idegesítenek, fontosak nekem. Mellesleg, velem sem lehet egyszerű. Sőt!
Amint kiértem a suliból, a gördeszkámra pattantam, és minél előbb próbáltam kirángatni a hajgumit, laza kontyba fogott, szőke tincseimből. Ahogy ez megtörtént előkapartam az mp3 lejátszóm és fel raktam a fülhallgatót. Bár sohasem vallottam volna be senkinek, de kivételesen nem Ed Sheeran vagy Alec Benjamin hangja szólalt meg, hanem valami egészen más, egy titokban rögzített felvétel. Ugyanis amikor múlt hétvégén Harveyék az új számuk első próbafelvételét csinálták, mindent felvettem. Mindig tagadtam, de hiába, mert a fiúk így is tisztában voltak vele, hogy imádom a hangjukat.  Vagy szimplán az egójuk ide is kiterjed. A lényeg az, hogy évek óta viselem a kemény lány külsőt, mert nem tehetem meg, hogy mégegyszer gyengének tűnjek. De, ha van valami, ami még most is a gyengepontjaim közé sorolható, akkor az ez a két idióta. Egészen kicsi korom óta velem vannak. Akkor is mellettem voltak, amikor életem legrosszabb időszakát éltem át, és nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Azóta egyszersem sírtam. Nem tehetem meg velük, hogy újra összetörök. És magammal sem. Az évek során egy áttörhetetlen védőpajzsot építettem magam köré, de belül talán még mindig az a törékeny kislány vogyok, aki elveszítette az egyik legfontosabb embert az életében. Napra pontosan, három évvel ezelőtt.

Hazaérve az első dolgom az volt, hogy megszabaduljak a szoknyától és a harisnyától, majd valami sokkal kényelmesebbre és testhezállóbbra cseréljem. Tekintve, hogy ma még Maxnek hála utcára kell mennem, ejtettem a melegítőt. Egy farmer sortra váltottam, felülre pedig egy teljesen egyszerű, fekete pólót vettem fel. Miután megvolt a kényelmi rendbetétel, muszáj volt ennem végre.
Anyu és apu is dolgozott még, szóval teljes szabadságot élvezhettem a konyhában. Szokásomhoz híven, csak mindenfélét összedobáltam. Egyébként nem éheztetnek, volt otthon főtt kaja, csak épp nem kívántam.
Erősen gondolkodtam rajta, hogy biztosan kilépjek-e még aznap a házból, de győzött az a fránya szívem, szóval legközelebb csak arra eszméltem, hogy kopogtatok a Mills család ajtaján.
-Ó, szia Anne! A fiúk szóltak, hogy átjössz. Harvey a nappaliban van Tillyékkel, Max pedig a szobájában-köszöntött mosolyogva Sara.
-Szia! Rendben, köszi!-feleltem és viszonoztam a mosolyát. Hihetetlen, hogy mennyire kedves ez a nő és hihetetlen, hogy már tíz éve imádok ide bejönni.
-Sziasztok!-köszöntem hangosan a nappaliba érve.
-Hey, Ann-biccentett Harv, aki épp Tillyvel vívott csatát valamin, de a kislány, amint meglátott ott hagyta a báttyát és felém kezdett rohanni.
-Harvey nem engedi, hogy vacsora előtt sütit egyek-duzzogott a szőke csöppség.
-Hogy milyen gonosz ez a te báttyád-feltem kuncogva, majd mutatóujjammal a kislány orrára böktem. - De talán tényleg nem olyan jó ötlet, mert a fogtündér megharagszik, ha túl sok édességet eszel. És ugye te sem szeretnéd, hogy ne hozzon ajándékot?-néztem rá kérdőn, mire csak a fejét rázta és visszaült a kanapéra.
-Miért van az, hogy velem nem tudsz ilyen édes lenni? -forgatta szemeit a fiú.
-Talán mert te nem egy ennivaló kislány vagy, hanem egy majom-feleltem kuncogva. -Ja és a majomról jut eszembe! Max? Azért hívott, hogy a szobájában tespedjen?
-Kérdezd meg tőle-felelte a fiú, elég nemtörődöm stílusban, mire elindultam a lépcső felé, de útközben azért még legyintettem egyet a tarkójára. Természetesen meg sem érezte és csak nevetett a próbálkozásomon, de na. Legalább megpróbáltam.
A lépcsőn felérve megálltam Max szobájának ajtaja előtt és hármat kopogtattam.
-Gyere!-kiabálta a fiú, én pedig benyitottam.