New Heroes

0.1

- Gondolkoztál már azon, hogy elhagyod ezt a várost?- kérdezte halkan a csillagok ragyogó alakját vizslatva. Szemei, melyek maguk is az égi tüneményekre emlékeztettek nem eresztették az éjszakai ég varázslatos világát. Fehér arcára vetült a Hold halovány fénye, ezzel édes csillogást adva lágy vonásainak. Az éjféli fuvallat gyöngéd mozgásra bírta aranyszín tincseit, ide-oda libbentve őket annak légies ritmusára. Remegő ujjai szorosan összefűzve fekszenek az ölében, mintha soha nem akarná elengedni a mai énjét, s átadni a helyét a holnapinak, aki türelmesen várja eljövetelének idejét. Reményteljesen fordítja el a tekintetét az égitestről, egyenesen rám. Tudom, hogy a válaszomat várja, mégsem bírok megszólalni, a kikívánkozó szavaknak csak elsorvadt maradványait lelem, torkom száraz, folyadékra szomjazik. Lassan előre döntve a fejem nyelem le a kétségbeejtő gondolataimat. Egy kicsit közelebb húzódom hozzá, óvatosan átkarolva csípőjét, beférkőzve pólója alá. A természetet figyelem, ahogy finoman hajladozik a zöld fű, körül ölelve fekete farmernadrágba bújtatott lábainkat. A fákat, amik mindenhol ott vannak, megvédve gyenge önmagunkat a külső tényezőktől. Az állatok zajai, az ágak ropogása, a levelek tánca a szélben, mind megnyugtatja égbe törő tüzét kifakulni látszódó lelkünknek.

- Hisz nincs itt semmi, ami visszatartson minket, és mégis itt vagyunk. Várjuk az ölünkbe hulló lehetőséget, egy apró szikrát, mely megváltoztat mindent, bár az nem jön. Reménykedünk az új Nap eljövetelében, de még csak a horizont alját sem érik el annak gyér sugarai. Miért várakozunk mi még itt? Látnunk kellene a világot, nevetni egymás suta viccein, kéz a kézben szaladni az utcán, hatalmas mosollyal az arcunkon. Nem foglalkozni a ránk ragadó, szennyel telt szempárokkal, félelem nélkül lecsókolni fájdalmas könnyeinket a másik ajkairól. Korlátokat legyőzve szeretni téged a közös otthonunkban, büszkén mutogatni az ujjamon lévő kis karikát, amit te adtál nekem.- suttogta fülembe, hangja amely eddig erőt és magabiztosságot sugárzott most mégis elvékonyodott az őt folytogató vágyálmok negédes cseppjeitől, melyek íriszeiből hullottak alá az ismeretlenbe. Csendesen szaladnak végig érzelmeinek bizonyítékai holtfehér arcán, nyakának vonalán, hogy aztán felsőjének mély kivágása magába fogadhassa őket, ezzel eltűntetve az árulkodó nyomokat a külvilág, s legfőképp én előlem. Tudom, nem szereti, ha gyönge belsője teret nyer magának a lélek mezején és megmutatja mennyire össze is van törve ott legbelül. Ahol ő csak egy földön kuporgó, a térdei mögé elbújt kisgyerek, ki félelemmel átitatva várja valaki védelmet nyújtó karjait.

- Bárcsak valóra válthatnám az álmaidat, TaeYong. Azonban fel kell ébredned, ez a valóság soha nem lehet a miénk. Kitaszítottak vagyunk, az emberek megvetnek minket, és tudod, az, hogy elfogadnak-e nem rajtunk múlik ezentúl, hisz mi már mindent megpróbáltunk, amit csak lehetett. Mindegy milyen szuper dolgokat vittünk véghez, ha nem egy nő mellé feküdtünk el éjszaka, miután hazaértünk a munkából. Mindegy hányszor könnyítettünk már mások szenvedésén, akkor is legalja maradunk a társadalmunknak. Emellett TaeYong, amit te kívánsz az egy másik világ, hamis illúziók halmaza. Lehet egyszer elérjük az áhított békét, megleljük az oázist a sivatag közepén, de mint egy halovány délibáb tova fog illanni a semmibe ez az ideál.- mondatom közben egy éjjeli pille trillázott el elöttünk, gyönyörű éjszín szárnyai lágyan lengve táncoltatták körbe apró testét a sötétben, mintha valamelyik tündérmeséből szállt volna le közénk ez a varázslatos élőlény.

- Hisz tudod milyenek az emberek, mindig adnak valamit, valami olyat, amit miután kiszórakozták magukat visszavesznek, s még sajnálkozó tekintetük fordítják feléd, amikor eltűnnek a lelked egy darabjával. Sajnálják, mert tudják, hogy soha többé nem leszel ugyanaz, nem lehetsz egész anélkül a csöppnyi rész nélkül. Csak egy céltalan lélek haldokló porhüvelyének látszata fog megcsillanni könnyeidtől nedves arcod egykoron ragyogó szemeiből.- sokatmondó csend foglalta el a köztünk lévő teret, szinte kitúrva a remény egyetlen lehetőségét is. Hűvös tekintettel fürkészte kifejezéstelen arcom, s akárhogy igyekezett legalább egy morzsáját elcsípni érzéseimnek, láttam elkeseredett mosolyában megbújni azt a töménytelen fájdalmat sikertelensége okán, amelyet csak ritkán engedett láttatni.

- Kegyetlen vagy Chittapon. Miért nem engeded, hogy elfelejtessem veled őt? Miért hullajtod vízvéred, ha ezt ő még csak észre sem veszi? Az amit te csinálsz nem vezet semmi jóra, mégis követed vak hited, mint a kutya kit gazdája pórázon vezetve kénye-kedve szerint cibál jobbra, s balra. Mégis miért vágysz egy olyanra, aki csak gúnyos mosollyal engedi el a nyakad köré tekert madzagot, mikor már elfáradtál a folyamatos meneteléstől, majd egy láthatatlan csókot nyomva kipirosodott arcodra elszalad a semmibe búcsúszó nélkül? Miért dobsz el magadtól engem, ha kész lennék félbehagyni eddigi életem, csakis a te érdekeidet szemem előtt tartva? Miért őt választod helyettem?- ellöki kezem derekáról, ellöki magát tőlem. Mérgesen szomorú mozdulatokkal, szomorúan mérges tekintettel elfordul a fekete erdő felé. Talpa alatt ropognak az őszi élettelen levelek, tenyere elfáradt lelkének éltetőjét próbálja eltűntetni sötét szemeiből. Nem megyek utána, nem tudok. A régi emlékek nehéz lánca a földhöz kötöz, nem engedi, hogy TaeYong lépteit követve magamhoz öleljem őt, bocsánatáért esedezzek. Nem engedi, hogy őérte ejtsem el éjszakánként könnyeimet.

- Minden sokkal könnyebb lenne, ha még itt lennél Seo. Minden egyszerűbb lenne, ha képes lennék végre elengedni téged.- suttogásom csupán egy újabb fuvallat, mely borzongásra bírná Tae érzékeny valóját. Melynek hatására libabőrössé válna vékony karja, mindig szoros nadrágba bújtatott lába; s piros rózsák nyílnának szerte szép arcán.

Vajon megbocsájtasz -most utoljára- ha újra megpróbálom elképzelni magam Nélküle?