"Noir utálta a rózsaszínt, de mióta Jaeminnel találkozott, mindig a jelenlétéhez kötötte."
----
Karácsony volt.
Szomorú volt.
Magányos volt.
És Ő ott volt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jaemin nem aludt el egyből.
Noir egyenletes szuszogását hallgatta, a lány két percen belül visszaaludt, egyedül hagyva a még kicsit sem álmos fiút- hisz igen, besötétedett már, de hát ez télen nem jelent semmit, Ő még nem volt fáradt, és nem is tudott volna aludni; csak pihent, néha lehunyta szemeit, néha a lány alakját figyelte a sötét szobában, ahol csak a hosszabbítók fénye adott gyér világítást.
Jaemin szerette nézni, ahogy alszik. Nem sokszor volt hozzá szerencséje, de amikor igen, Jaemin úgy érezte, órákig tudná figyelni a folyton stresszelő Noir nyugodt ábrázatát, ahogy ajkai elválnak egymástól, egyszerűen nem tudott csukott szájjal aludni. Kék szemeit hiányolta, azokat a kék szemeket, amik annyira különlegessé tették szeplős arcát, Noir akaratlanul tűnt ki a tömegből, választása sem volt.
Mély levegőt vett, úgy döntött egyedül hagyja a lányt; Jaemin óvatosan mászott ki Noir öleléséből, figyelve véletlenül se keltse fel, majd botladozott ki a szobából, és zárta be maga után a hálószoba ajtaját. Felkapcsolta a lámpákat, amiket nem sokkal azelőtt Ő oltott le, körbenézett, szinte látta maga előtt, azt a rengeteg időt, amit együtt töltöttek már az idősebb lakásán. Jaemin ismerte már; úgy döntött rendet rak maguk után, halkan hajolt le a tálakért, a poharakért, hogy azokat aztán elmossa. Letörölte a pultot, gyorsan végzett, majd táskájához lépett- abban még mindig benne volt a kis doboz, amivel nem tudott mihez kezdeni.
Nagyot sóhajtott, összehúzta a hátizsák zipzárját, majd visszaindult Noir mellé- talán jobban teszi, ha inkább Ő is lefekszik aludni. Befeküdt mellé, mosolygott, ahogy a lány még álmában is egyből mellkasára mászott, Jaemin mindig is átlátott rajta, akár tetszett neki akár nem. Noir nagyon erősen próbálta fenntartani annak látszatát, hogy egy erős, független nő, de Jaemin mindig tudta; magányos.
//
Noir volt, aki előbb kelt.
Korán aludt el, hamar is ébredt, mozdulataival próbálta nem felkelteni a mellette fekvő fiút. Jaemin mellkasa egyenletesen mozgott minden levegővételekor, haja az alvástól összekuszálódott, rénszarvasos felsője összegyűrődött, ahogy álmában mozgolódott. Noir hiába figyelt nagyon, Jaemin szemei kinyílni látszottak, ahogy felállt az ágyról. Jaemin hirtelen fel sem fogta hol van, kábán nézett körül, ébredés utáni hangokat kiadva magából, mint egy kisfiú szipogott, ahogy körbenézett. Látva Noirt, ugrott be neki minden, zavartan néztek egymásra, egyikük se tudta, mégis mit kéne mondaniuk.
- Jó reggelt – szólalt meg végül Noir a maga vékony, halk hangján – Kérsz kávét?
Menekülni akart, Noir bepánikolt, hisz Jaemin sose töltötte nála az estét, nem tudta, mégis mit kéne tennie, viselkedjen lezseren? Inkább nem. Menekülni kívánt a helységből.
- Nem, nem muszáj – rázta meg a fejét Jaemin – Szerintem el is indulok, ahogy átöltöztem.
- Vannak papírpoharaim – erősködött – El tudod vinni. Szereted a kávét, nem?
