Struggle

13

Az ágyamban feküdve elmélkedtem zenét hallgatva. Azon gondolkodtam, mit tettem én olyan rosszat, hogy ezt érdemlem.

Nem tudok boldog lenni egy percig, valaminek mindig történnie kell, hogy megint a depresszió küszöbére essek.

A testem mindenhol zsibbadt és lila volt. A szemeim kisírva, sebesen.

Egy hét telt el az eset óta. Egy hete nem voltam suliba se. A saját szüleim egyszer se látogattak be hozzám a szobába, csak amíg aludtam felhozta anyám a kajámat. Egy szó nélkül lerakta és kiment.

Nagyon ki van készülve ő is. Apámmal épp a válásban vannak. Igen. El fognak válni. És valószínűleg el kell költöznünk.

A tesóm is hazajött és végig engem szidott, hogy én rontottam el. Csak tudnám, hogy mit. Bárcsak tudnám, de soha nem fogom megtudni.

Joshua egy hete semmiféle kapcsolatot nem létesített velem. Felszívódott. Egyszerűen eltűnt az életemből.

Clary, Kenya, Elly, semmit nem tudok róluk.

Finnről se. Senkiről.

De majd másnap. Úgy gondoltam lefekszek aludni, és tiszta lappal megyek suliba.

Faszt.

~(♡)~

Mit is gondoltam mikor azt hittem, hogy mindenki tiszta lappal áll majd felém? És hogy a pletyka nem terjed?

Mintha az emberek valaha is felejtenének.
De az emberek nem ilyen lények. Az emberi gonoszságnál semmi sem rosszabb.

Az első óráról 10 perc késéssel estem be. A tanár szokatlanul megértő volt velem. Leültem a padtársam mellé, aki egy alacsony szőke lány. Sokszor beszélgettem vele komolyabb témákról is már. Fay-nak hívják.

Életembe nem nézett még így rám. Hatalmas szemeivel lassan mért végig, szó nélkül.

Mire kipakoltam és leültem abbahagyta.

Utána az óra vége felé szólalt meg.

- Sajnálom! - kicsengettek, és Fay kiment a teremből.

Egyből leesett mire mondja. Már akkor tudtam, hogy elterjedt a hír, apámmal kapcsolatban. Hisz ez egy nem nagy város, itt hamar elterjed a híre mindennek.

Nagyon lassan pakoltam, hátha becsengő előtt kell kimennem a folyosóra. Csak én szerencsétlen nem gondoltam arra, hogy léteznek más emberek , akiknek ebben a teremben van órájuk. És természetesen Ericnek is itt volt orája. Mikor megláttam, majdnem elbőgtem magam.

Életemben nem vágytam ennyire a szeretetre mint most. Joshua itthagyott, Eric-et meg nem tudom elfelejteni. Bámultam őt szinte gyönyörködve. A többi ember furcsán méregetett a szemeivel.

Végül a folyosóra kényszerültem. Kerestem az ismerős arcokat, tálaltam is párat, de nem közeli ismerősök voltak.

Cyrus-t is láttam, de egy pillantást se vetett rám. Senki se szivatott, csak kussban álltak és meg-meg néztek.

A nap végén az utolsó órámról elengedtek 10 perccel hamarabb. Amikor a szekrényemhez mentem megláttam egy ismerős arcot. Clary-t.

Vaciláltam, hogy menjek-e oda, vagy ne. Lehet legjobb barátomnak hívtam, de a két lépés távolság még megvan közöttünk.

Úgy gondoltam itt az idő nyitni felé.

- Szia! - szólaltam meg a háta mögött.

Egy pár másodpercig mozdulatlanul állt a szekrényénél nekem hátat fordítva. Később jött a hang.

- Szia!

Pár lépést tettem felé.

- Beszélhetnénk?

A lány lassan felém fordult. A szemei alatt fekete karikák voltak. Ő se volt valami jó állapotban.

- Úgy nézek ki, mint aki beszélni akar? Szerinted azok után, hogy cserben hagytál én még szóba akarok állni veled?

- De mit tettem? Mit, hogy ennyire utálj?

- Cserben hagytál, Brendan! Tönkrement az életem. És ez mind miattad. - Clary megindult az ajtó felé, majd megállt és felém fordult. - Nem akarok veled többet beszélni, kommunikálni, vagy bármi. Mától kezdve idegenek vagyunk egymás számára. Remélem, hogy megértetted.

- De, Clary! - hiába szóltam már utána, kiment az ajtón és nem jött vissza.

Álltam egy helybe és gondolkodtam. Hogy juthattam el idáig? És, mi a baja Clarynek? Mit ért az alatt, hogy cserben hagytam, meg hogy tönkre tettem az életét?

- Te még itt vagy? - érkezett egy hang a hátam mögött.

Megfordultam és Fay állt mögöttem.

- Te itt...?

- Most jöttem csak ide. De hallottam, hogy Claryvel veszekedtek. Minden oké?

- Te ismered?

- Persze.

Kínos csönd.

- Hallottam, hogy mi történt veled, és nagyon csodállak téged. Nagyon erős vagy. Bárcsak én is az lennék. - törte meg a csendet a lány.

Egy picit még beszéltünk, aztán elindultam haza.

Ilyenkor, hétfő délutánonként Joshnak matek gyakorlóórákra kell mennie, mert nem nagyon megy neki. Úgy gondoltam megvárom és beszélek vele is.

45 perc múlva végre kicsengettek, és a diákok jöttek ki a teremből.

A sor végén kullogott Joshua. Full feketébe volt öltözve. Követtem a szekrényéig.

Vártam egy picit, vettem egy mély levegőt és megszólaltam.

- Joshua, beszélnünk kell.