5

457 45 59
                                    

Hagytam hogy megtörténjen.

A kezeit az arcomra helyezte, majd közelebb hajolt hozzám. Köztünk izzott a levegő.

Puha ajkai gyengéden érintették az enyéimet. Még sose csókolóztam, így próbáltam úgy mutatni, mintha jártas lettem volna az ilyesmiben.

Karjaival átölelt, és mégközelebb jött, de már annyira, hogy egyensúlyomat vesztve dőltem el az ágyon, ő pedig jött velem. 

Szétválaszthatatlanok voltunk.

Össze voltunk tapadva, mint a mágnes a táblához, vagy még sorolhatnám a különböző hasonlatokat.

De én nem éreztem semmit.

Amit éreztem, az nem a vágy, a szenvedély, a szeretet volt. Hanem a bűntudat, a megbánás és a szomorúság. 

Nem éreztem jól magam vele.

Valami... valami olyan furcsa volt. Talán csak az első csók miatt van, és ezért kellemetlen. De általában ennek épp az ellenkezője szokott megvalósulni az embereknél.

Joshua lassan elhúzódott tőlem, és a nyakamat kezdte csókolgatni.

A lábamnál éreztem valami keményet. És igen... azt éreztem.

Nagyon besokalltam.

- Josh, elég. - toltam el magamtól a vágytól égő szemű fiút.

Egy pillanatig értetlenül nézett a szemembe, majd észrevette mit csinált.

- Igazad van... ne haragudj, csak... - nem fejezte be, csak felállt az ágyról és a kezeivel a tarkóját fogdosta.

Én is feltápászkodtam.

- Bocsáss meg. Nagyon régóta vártam erre a pillanatra, hogy végre beszélhessünk, végre itt legyél velem... elhamarkodtam mindent. - elkezdett pityeregni.

Megesett a szívem a szomorú fiút látván, de mit csinálhattam volna? 

Öleljem meg, mintha mi sem történt volna? Vagy mondjam neki, hogy semmi gond és csókolózzunk tovább? Nem. Nekem nem tetszik ő. Nekem Eric tetszik. Nem érzek semmit Joshua iránt.

- Megölelhetlek? - kérdezte megszeppenten a szemembe nézve. Kék szemei könnyekkel voltak tele. Valakinek ennyire fontos lennék?

Válasz helyett én öleltem meg őt, de nem tudtam megszólalni. Haragudtam rá, és magamra is. Nem kellett volna elsietnünk a dolgokat. Most már nem tudok barátként tekinteni rá.

Joshua halkan sírdogált a vállamon, ami furán nézhetett ki, hiszen én körülbelül a mellkasáig érek, és neki jól le kell hajolnia, hogy a vállamra tudja helyezni a kobakját.

Egy ideig ott álldogáltunk, csendben, szótlanul.

- Brendan. - kezdte Josh.

- Mondd. - válaszoltam halkan.

- Szeretlek. - ölelt még szorosabban magához. Én nem feleltem erre. Nem tudtam.

- Szerintem megyek. Sok az idő. - toltam el magamtól a magas fiút.

- Rendben, menj csak. Remélem nincs harag.

- Nincs. - mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobájából.

///

Mikor hazaértem anyámék nem voltak itthon. Különös. Annyira üres volt a ház.

Felmentem a szobámba, és elvégeztem a szokásos dolgokat.

StruggleWhere stories live. Discover now