1.

913 38 6
                                    

Clarke's POV

A++
Ez a dolgozatom, amire nagyjából fél napot tanultam, mert év eleji mindentbele felmérő, jól sikerül.
Megkönnyebbülten dőlök hátra és kifújom a levegőt. A hajamba túrok, félúton megállítom a kezem, így ujjaim a tincseim közt maradnak.
A professzor köhögve tappog vissza az előadó terem számára kialakított katedrás részére, majd szembe fordul velük. Már tudom, mi jön, így előveszem a spirálos füzetemet és a tollamat. Kupakját az ajkaim közé veszem, és még akkor is ott tartom, mikor az immár nyitott írószerrel húzni kezdem a "T" első vonalait.

Rajz szakon vagyok, már második éve, a Gooer University nevű egyetemen. Ezen belül jelenleg a 712es terem, hátulról a harmadik sorának negyedik padjában ülök, egy megrágott kupak, egy pohár tea, egy telerajzolt karton mappa és a telefonom társaságában.

Alig kanyarítom a margóra a cikornyás dátumot a megrágott kupakú tollammal, kintről szaggatott csengő hangja szűrődik be élesen.
A diákok nyugtalanul néznek össze.

- Mi az? - horkan fel a professzor. Kérdő néz végig a sötét előadón, zavartan igazgatja a nyakkendőjére lógó szakállát. - Mi történt?

- Professzor úr, a csengő.

- Csengő?

- Igen, tűzjelző - világosítom fel, miközben gyorsan cuccolok össze.

- Igen igen... - mormog az idős férfi. - Akkor talán... Menjünk ki?

Előttem valaki kilöki az ajtót, így fény áramlik be. Elvakít, a kezemet az arcom elé tartva botorkálok az előttem nyomulók előtt. Mindenki nevetgélve, beszélgetve megy; a tűzjelzés csak gyakorlat.

- Clarke!

Felkapom a fejem, kíváncsian keresem azt, aki hívott.

- Várj, csajszi! - egy mosolygós arcot, csokoládé színű, magasan kötött copfot és barnás, egyenletes bőrű arcot látok meg.
Raven mellém nyomakodik, és rám vigyorog.

- Hello! - megfogja a karom, nehogy elsodródjon mellőlem.

- Milyen órád lenne? - kérdezem. Pontosan tudom, hogy őt ugyanannyira megörvendezteti egy a kis "balhé", mint engem.

- Számtek.

- Amiből dogát írtatok?

- Ne is kérdezd... - sóhajt, majd magához közelebb húzva suttyan ki az ajtón az udvarra.

- Hol van Octavia? - tudakolom és lábujjhegyen állva nyújtom fel az orrom az ég felé.

- Lincolnnal láttam, szóval tuti, hogy kijöttek.

- Azért erre nem fogadnék... - dünnyögök vigyorogva.

- Szia, Hercegnő - hallom meg az ismerős hangot magam mögött, majd két meleg kezét érzek a derekamon.

- Szia, Finn - ügyet sem vetek a kezére, csak akkor, amikor megpróbál a frazsebembe nyúlni. - Nincs hátul zsebem - tájékoztatom, és lemondok arról, hogy megtaláljam Octaviát a tömegben.

- Én máshogy érzem - néz rám kihívóan. Hátrébb lépek.

- Akkor úgy mondom, hogy számodra nincs ott zsebem.

- Értettem - nevet feltartott kezekkel. - Ma dolgozol? Vagy rám érsz? - dorombol reménykedve.

- Dolgozom - felelem és már fordulok is el. - Octavia!

- Bocsnánat, csak volt egy kis dolgom - rendezi apróba font haját és hátra dobja azt.

- Aha. Egy kis dolgod - kekeckedik Raven egy sejtelmes mosollyal.

- Egy kis dolgom - erősíti meg az újonnan érkező. - Mit bámultok?

Válaszolni akarok, de már nincs rá lehetőségem, mert az igazgató feltartja a kezeit. Az egyetem népe elcsendesül.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsak voltatok. Fontos, hogy komoylan vegyétek az ilyen jelzéseket, mert egyszer valóban baj lehet - kis szüntetet tart, végig néz rajtunk. Őszülő hajába a szeptemberi szél által sodort eső apró cseppejei ragadtak. - Kérem a különböző szakok vezető tanárait, hogy készítsenek listát, hogy mindenki meg van e. És induljunk befelé.

- De jó, már kezdtem szétfagyni - nyugtázza Raven az indulást.

- Hidd el, van akinek rosszabb. Állj arrébb, kismadár - egy rövid nadrágos, neon trikós lány arrébb löki Ravent. Elhalad mellettünk másik három hasonlóan öltözött, lófarkas, szálkásan izmolt lánnyal.

- Oh, őfelsége, bocsnánat - gúnyolódik a barátnőm.

A tesis lányok hátra fordulnak, a lökdösődő arcára vigyor kúszik.

- Nicsak, csivitel a törött szárnyú kismadár.

Raven nyel, egy pillanatra lenéz a merevítős lábára. Utálja, ha felhozzák ezt.
Még csak középiskolai elsős volt, mikor december egyik fagyos reggelén egy autó abba a buszban szaladt, amivel Raven iskolába ment. Rögtön kórházba vitték, és egy több órás műtét után a kórteremben már egy ilyennel a lábán ébredt.

- Neki legalább csak a lábával van baj - harap oda Octavia. Teste feszült, arca a tőle megszokott indulatos viselkedést mutatja. - Nem mással...

- Mit akarsz ezzel, kisautó?

Két társa felnevet, a harmadik némán áll tovább. Csendben figyeli az eseményeket.

- Te kis..! - Octavia neki akar menni a szőke lánynak, de Raven és én utána kapunk. Kettőnket is majdnem elránt.

- O, várj! - húzom vissza, majd magam mögé vontatom Ravennel, és elé állok. - Nem kötöttünk belétek - nézek a négy tesi szakos lányra. - Ha azt mondjátok, hogy álljon arrébb, arrébb fog - próbálok határozott és kemény lenni.

- Nézd csak! Clarkey... Nem fog jól az ecset és a tinta? - vigyorog. - Ez esetbe-

- Elég lesz.

A velem szemben álló lány őszinte utálattal és lenézéssel bámul a szemembe. Nem fordítom el a tekintetem, nem akarok gyengének tűnni.

- Lotte - a lány, aki előbb szólt a hármak közül az, aki nem nevetett Lotte marhaságain.
A szólított erre már hátra fordítja a fejét.
A zöld szemek alig látható mozdulattal utasítják rendre a heccelődőt, aki ránk vicsorog, mielőtt az alacsony lány mögé üget. Ő ránk pillant, mindenkit alaposan végig mér, majd aprót biccent és elindul. A másik három úgy követi, mint az engedelmesen betanított kutyák.

Sziasztok!
Íme az első rész! Nagyon régen írtam, majdnem egy éve, sőt, szóval remélem, még aktuális...😇
Köszönöm, hogy elolvastátok és legyen szép napotok!
LanaIgnis

Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]Where stories live. Discover now