Fogaid Nyoma

Lemaradtam valamiről?

"Na jóéjt." löktem oda neki és annak ellenére, hogy továbbra is fúrta az oldalam a kíváncsiság, egyáltalán nem foglalkoztam tovább a témával.

"Az 'egész nap'-ról jut eszembe, nem kéne neked iskolában lenned?" húzta fel bal szemöldökét Brian amint felé fordultam.

Eszembe jutott, hogy tegnap is lógtam...meg azelőtt is, és még kedden meg hétfőn is, de most egy péntekre már tényleg nem volt kedvem bemenni. Arról nem is beszélve, hogy elég nehezemre esik átszokni az éjszakai alvásra és nem is értem miért jó az egy vámpírnak. A csodabogár bátyámat –aki szerint minden olyan egyszerű– és a több száz éves apámat –akinek meg igazán volt ideje hozzászokni– leszámítva. Ha pedig ez nem lett volna elég, pont az ágyam felé indultam és eszem ágaban se volt akárhova menni ilyen későn.

"Nekem most csak az ágyamban kéne lennem. Két órája hajnalodik." ásítottam jelképesen, de a szemem sarkából tökéletesen láttam, hogy Brian nem szimpatizál az előbbi megjegyzésemmel.

"Ezra!" fonta keresztbe karjait "Kötelező iskolába menned! Emmától tudom, hogy egész héten nem voltál." húzta össze a szemöldökét.

Na, már megint az a boszorkány. Miért érzem én azt, hogy ennek nem lesz jó vége?

"Tökéletes! Az egész hétbe a péntek is beletartozik, úgyhogy megyek is aludni és akkor ezt majd holnap mondhatod." intettem neki befejezvén az ásítozást, de amint előttem termett és láthatóan elég mérges volt, rögtön tudtam, hogy komolyan beszél.

"Szállj be a kocsiba. Elviszlek." parancsolt rám pont elég paprikásan ahhoz, hogy ne akarjak vitatkozni.

A végén még beárul apának.

"A te kocsidba?" kérdeztem kihívóan, miközben átfutott az agyamon a gondolat, hogy legközelebb el kéne rejtenem előle a slusszkulcsaimat.

Brian azonban nem válaszolt semmit. Útját egyenesen a garázs felé vette én pedig bosszúsan felmentem a szobámba egy pulóverért meg az amulettétt, majd az ágyamnak búcsút intve lerohantam a garázsba.

~Az iskola parkolójában~

A sulihoz a lehető legközelebbi helyen állt meg, de bármennyire volt is közel maga az épület, egyáltalán nem hívogatott.

"Tudod...én már rég végeztem." próbáltam e tény társaságában egy hülye vigyorral az arcomon szabadnapot nyerni és közben reménykedtem, hogy nem küld be az evilági pokolba a főbejáraton keresztül.

"Tudom, de annak nem volt jó vége." pillantott karórájára, majd komoran felém.

"Haha poééén!!! Meghalok de vicces hahaha!!!" vigyorogtam rá továbbra is –igaz cseppnyi cinizmussal hangomban– de még mindig nem vette a lapot "Most jön az a rész mikor azt mondod, hogy ha tényleg nem akarok nem kell bemennem és tényleg nem akarok szóval hazaviszel." ennek hallatán viszont végre elmosolyodott.

"Álmaidban!" vigyorgott ördögien.

"Azok általában ilyenkor vannak úgyhogy haza akarok menni álmodni." mutattam telefonom képernyőjén az este fél nyolcat ami az embereknél reggel fél nyolcnak számít és ezt követően megnyomtam a start gombot a műszerfalon amitől felbőgött a motor.

Biran-re néztem aki még mindig mosolygott ezért én is elmosolyodtam és vártam a csodára.

"Na tünés!"

A csoda azonban nem jött, tehát nem volt mit tennem, kikászálódtam a járműből és a fejemre húztam a kapucnit, de mielőtt elindultam volna viszzafordultam, és elmondtam bátyámnak a napi jókívánságomat.

"Remélem visszafelé nekimész egy fának és felnyársalnak az ágai!" ezt követően pedig sarkon fordultam és otthagytam.

"Neked is legyen szép napod!" kiabálta utánam, mikor már félúton voltam a pokol kapuja felé.

Útközben néhányan megbámultak –a fene se tudja miért– de én csak arra tudtam gondolni, hogy utálom a napsugarakat és mivel alig láttam ilyen világosban, örültem, ha beérek az ajtón. A szó szoros értelmében két lépésre voltam a főbejárattól, mikor Brian hangját véltem hallani.

"Szia életem!" csengtek a fülemben a bátyám szavai tisztán és érthetően, ezért megálltam és megfordultam.

Így utólag viszont azt kívántam bár ne tettem volna...

"Szia szerelmem!" válaszolta neki a boszorkány akinek láttán minden maradék életkedvem amit 117 éven keresztül féltve őríztem, azon nyomban elszállt.

Láttam, ahogy a bátyám kiszáll az autóból és az ajtajának támaszkodva öleli át Emmát. A lány szíve hevesebben kezdett verni amint Brian karjai közrezárták, ugyanakkor nem habozott viszonozni az ölelést. Ezt követően pedig szenvedélyes csókot leheltek egymás ajkaira. Nekem pedig tátva maradt a szám ahogy egyszerre megvilágosodtam. Már mindent értettem...hogy miért védte meg, tudott róla olyan sokat, járt el napközben és nagy valószínűséggel már azt is tudtam mit csinált a hétvégén ami olyan személyes dolog volt, hogy az istenért se akarta elmondani. Még arra is választ kaptam, hogy miért nem zavarták különösebben, az általam gúnyosnak vélt, kettőjük kapcsolatára utaló megjegyzések. Teljesen le voltam fagyva. A legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy a bátyám, aki szívből utálja a boszorkányok puszta létét, egy nap majd csillogó szemekkel néz valamelyikükre. Akár az idők végezetéig képes lettem volna tátott szájjal, ott állni az iskola küszöbén, kettejüket bámulva, és közben azon elmélkedve, hogy mégis mi mindenről maradhattam le az elmúlt évtizedek során. Képtelen voltam levenni róluk a szemem mígnem a semmiből, annak a bizonyos, édes vérnek az illatát meg nem éreztem.

"Lemaradtam valamiről?" hallottam egy rekedtes hangot egész közelről, és amint megfordultam –már másodszorra– nem hittem a szemeimnek.

Most komolyan tőlem várt választ? De ami még fontosabb, mit keres ő itt egyáltalán?

"És én?!" kérdeztem vissza meglepetten, miközben a szőke hajú lány sebeit fedő, hófehér kötszert nézegettem és már-már a bűntudat kerülgetett.

Roppant ügyes munkát végeztek a kórházi ápolók, mert a vártnál enyhébben éreztem ezt az édeskés illatot, mely rendszerint az őrületbe kerget, de annak ellenére, hogy csupán néhány lépésre állt tőlem, most valahogy egész elviselhető volt.

Rövid nadrágja alól teljesen kilógott a jobb lábát combközéptől bokáig borító fásli. Csak úgy, mint karján és –a néha meglibbenő– blúza alól kilógó derekán is.

Blair látványa épp olyan váratlan volt a számomra mint Emma és Brian románca. Valentino kérlelésére tervezgettem ugyanis, hogy a jövő hét valamelyik napján esetleg benézek hozzá a kórházba, néhány rövid percre, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Blair már ma az iskola közelében lesz. Ő azonban itt állt, az orrom előtt és ismét fogalmam se volt mitévő legyek.