Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

63. Fejezet

Későn értem haza, Shawn mindent úgy csinált, ahogy kértem, bezárta az ajtót és nem felejtette nálam semmilyét. Egy gyors vacsora után beálltam a zuhany alá és engedtem, hogy a forró víz párája melengesse a testem. Nyáron, közel 30 fokban nincs is jobb egy forró zuhanynál... Miután végeztem, gyorsan le is feküdtem a puha ágyamba. 14 teljes óra időeltolódás van Tokió és Torontó között, tehát ha nálunk este tíz van, akkor... – Tokióban dél. – mondtam ki hangosan.

– Szia sógornőm!!! Na milyen Tokió? – köszöntöttem boldogan Linet.
– Szia Dorothy! Úristen, imádom ezt a helyet... Annyira én vagyok, minden színes, minden annyira különböző és egyedi, de mégis logikus, lenyűgöző... – áradozott.
– Ezt jó hallani, hogy van Dan, nem hagytad el az anime múzeumban?
– Amennyi időt töltöttünk ott, azt hittem már ott hagyom a francba... – nem láttam, de éreztem, hogy forgatja szemeit.
– És a Picur?
– Minden a legnagyobb rendben. Holnap megyünk a Fashion Week-re, remélem beleszeret ebbe a világba.
– Vagy megrögzött, racionális, pesszimista jogász lesz, mint a drága apukája. – nevettem.
– Mondja ezt az, aki születése óta sebésznek volt nevelve. – hallottam Daniel hangját.
– Jajj, ne haragudjatok, Shawn hív, fel kell vennem. Majd holnap hívlak titeket, sziasztok! – tettem le gyorsan, majd fogadtam a másik bejövő hívást.

– Szia, Dor!
– Shawn, rég beszéltünk. – nevettem el magam.
– Csak gondoltam adok magamról életjelet, holnap reggeltől estig stúdiózok, nem tudok találkozni... – mondta csalódottan.
– Nem hiszem el... – sóhajtottam.
– Nyugi, bepótoljuk! – hangja alapján hatalmas vigyor terülhetett el az arcán.
– Mindenképp...
– Fogadjunk, hogy most forgatod a szemeid.
– Fogadjunk, hogy épp mosolyogsz.
– Nyertél.
– Ahogy te is... Nagyon fáradt vagyok, holnap azért írj, ha tudsz, jó?
– Rendben, Dor. Szép álmokat.
– Aludj jól, Szerelmem.

Másnap

A nap átlagosan telt, átlagos betegek, átlagos problémákkal. 6 körül hagyta el a rendelőt az utolsó beteg. Miután  végeztem a papírmunkával is, elővettem a mobilom, Shawn keresett, így gyorsan visszahívtam.
– Szia, most végztem. Mit szerettél volna? – szóltam bele a készülékbe.
– Szia, Dor! Elengedtek a stúdióból, végre... Csak azt szeretném kérdezni, hogy van terved estére?
– Mert néhány 100 mérföldre vagy Japántól és arra gondoltál iderepülnél? – nevettem fel.
– Nem, nem ezért. – nevetett ő is. – Itt vagyok a Hannah's-ban, (ha esetleg valaki elfelejtette volna, a Hannah's s kávézó, ahol először találkoztak szerk.) találkozhatnánk. – vetette fel az ötletét.
– 2 percen belül ott vagyok. – tettem le a kagylót.

Gyorsan bementem az orvosi öltözőbe, kicsit megigazítottam a hajam és feltettem egy nagyon szolid, de annál mutatósabb sminket. Elvégre ez egy randi, nem hátrány, ha az ember jól néz ki... Átöltözni nem volt kedvem, de nem is volt szükséges. Az elmúlt néhány nap boldogsága és tökéletessége nagyon meglátszott rajtam. Szinte ragyogtam, sosem éreztem még olyan jól magam a bőrömben, mosolyogtam a világra és a világ visszamosolyogott rám...

A cuccomat ott hagytam a klinikán, nem volt kedvem átcipelni, így orvosi köpenyben libbentem be a kávézóba.
– Szia, Shawn! – mosolyodtam el, mikor megláttam őt. A pultnál állt kezében 2 pohár kávéval.
– Szia, Dor! – lépett oda hozzám, majd szabályosan ráöntötte a köpenyemre a pohár tartalmát, aztán ledobta.
– Hé, ez komoly? – nevettem. – Shawn, én nem hiszlek el... – majd lehajoltam, hogy felvegyem a papírpoharat.
– Hagyd csak, majd én. – térdelt le, én pedig felegyenesedtem. Meglepetésemre nem a pohárért nyúlt...

Shawn féltérdre ereszkedett előttem. Nadrágját óvatosan feljebb húzta, jobb tenyerét pedig a zakója zsebébe bújtatta, majd kivett egy apró, vörös bársony díszdobozt. Hosszú ujjaival egy kecses mozdulat kíséretében kinyitotta, majd felém fordította. Az volt benne, amitől tartottam, egy gyűrű. Egy jegygyűrű.

Gondolatok milliói futottak át az agyamon. Nem lehet, ez, ez... Képtelenség... Hiszen csak ma van... Te jó ég, ma van egy hónapja, hogy találkoztunk. Erre nem állok készén, nem tudok még a menyasszonya lenni. Képtelen vagyok rá, ez nekem túl gyors...

– Dorothea Elizabeth Martin... – nézett mélyen a szemembe. Megőrjít, a szívem dübörög, a fülem sípol, alig hallom a szavait. – ... hozzám jönnél feleségül? – puppillái kitágultak, nem pislogott, a levegőt bent tartotta, az volt az utolsó lélegzete, amit a nevem után vett. Éreztem, hogy megremegett a lábam, a hideg verejték csiga lassan végiggördült a hátamon, miközben meg-meg állt, épp úgy, ahogy az én szívem is tette. Eltelhetett vagy fél perc, mire szólásra nyitottam a számat, előtte nyeltem egyet és óriásit sóhajtottam. A szemeim csípték a könnyek, a lelkemet valami egészen megmagyarázhatatlan dolog szorongatta...
– Sha-shawn... Én, én nem állok készen erre. – gördült le az első könnycsepp az arcomon. Ajkai elnyíltak egymástól, de szólt semmit. – Nekem ez nem megy, sajnálom. – ráztam meg a fejem, majd sarkonfordultam és kirohantam az épületből. Odakint szakadt az eső, az időjárás olyan gyorsan változott meg, akár az én életem. Az egyik pillanatban még hétágra sütött a nap, most pedig az eső a könnyeimet utánozza... Eszeveszetten rohantam haza, fojtogatott a sírás, a könnyek és a víz áztatták az arcom, a hajam a teljesen a fejemre tapadt...

Otthagytam őt, otthagytam életem szerelmét. Nemet mondtam neki, amikor én ígértettem meg vele, hogy sose hagyjon el. Elrontottam, minden visszafordíthatatlanul elrontottam.

Vége