Fullmetal Alchemist novellák

A kismacska

Lust egykedvűen sétált végig az erdei úton, amely a találkozási ponthoz vitte. Gluttony jelenleg nem volt vele, őt Pride vitte magával valami küldetésre, amiről a nőnek nem beszélt, az meg nem kérdezte. Lustnak ugyan hiányzott az állandó társa, hiszen jórészt mindenhová együtt mentek a kissé együgyű homonculusszal, ám most nem gondolkodhatott sokáig, hiszen Envy várta. Kíváncsi volt, vajon a testvérkéje mire jutott a kő utáni nyomozásban, mert neki sajnos megint meg kellett ölnie azt a férfit, akiről azt hitte, a segítségére lehet. A nő kedvelte Envyt, már amennyire a homonculusok egymást kedvelhették, bár inkább csak a társaságát találta elviselhetőbbnek a többiekénél. Gyakran dolgoztak együtt, ő, Envy és Gluttony, így jobban ismerte legidősebb testvére vérmérsékletét és gondolkodásmódját, mint a többiek. Testvérek... A nő igazából tudta, hogy nem vér szerinti rokonok, hiszen egy homonculusnak nem volt úgymond igazi családja, de mégis valami összekötötte őket, Lust pedig egy idő után kezdett a többiekre a testvéreiként tekinteni, maga sem tudta, miért.

Ahogy kiért a fák közül, már látta is a következő falut, majd nem sokkal később megpillantotta Envyt, aki egy elhagyatott, mára már romos ház előtt ült a fűben és valami volt az ölében. A nő onnan nem látta, mi lehet az, de úgy tűnt, a másik örömét leli a dologban. Talán egy nemrég leölt ember lehetett, vagy valami, amit a legidősebb homonculus széttrancsírozott? Envy imádta kínozni, és az őrületbe kergetni az áldozatait, mielőtt végzett volna velük, legyenek azok férfiak, vagy nők, fiatalok, avagy idősek. Viszont gyerekeket ritkán ölt, és Lustnak is csak az az egy eset jutott eszébe, amikor Envy megölt egy ishvali gyereket, kirobbantva azt a véres háborút, amelyben tízezrek vesztek oda rövid idő alatt. Igaz, maga Lust akkoriban még nem élt, a Mester még nem hozta létre őt, de a többiek, főleg Envy és Pride gyakran meséltek neki arról az időszakról.

Mikor Lust közelebb ért, úgy tűnt, Envy észrevette őt, mert felé fordult, és szélesen elvigyorodott. Bárki más halálra rémült volna ettől a mosolytól, amely egyszerre tükrözött játékos ártatlanságot és vészjósló kegyetlenséget. Aztán a nő hirtelen valami mást is észrevett. Envy ölében megmoccant valami, és egy szőrös, fekete bundás fej emelkedett fel. Egy kiscica, amely borostyán sárga szemeivel kíváncsian nézett előbb a nőre, majd a másik homonculusra.

– Nem is tudtam, hogy szereted a macskákat – jegyezte meg meglepetten Lust, miközben odasétált Envyhez, majd letelepedett az egykor jobb napokat látott, töredezett lépcsőre az ajtó előtt. – Vagy inkább úgy fogalmaznék, nem hittem volna, hogy akár egyetlen élőlény is el tud téged viselni.

– Én is örülök, hogy látlak – kuncogott Envy, miközben fél kézzel a cicát simogatta, amely halkan dorombolva bújt a homonculushoz. – Szeretem az állatokat, közel sem olyan kegyetlenek és aljasak, mint az emberek. És van hasznuk. Ez például egy nap remek egerész lesz, hacsak közben el nem pusztul.

– Csak nehogy azt mondd, hogy fel akarod nevelni – kuncogott Lust, de a nevetésében volt valami szomorkás. – Nem biztos, hogy Ő engedné, hiszen tudod, hogy áll az ilyesmikhez. Ha a végén kötődni kezdesz hozzá...

Nem fejezte be a mondatot, de Envy pontosan tudta, mi akart mondani a testvére. A Mesterük sosem engedett nekik megtartani semmit, amihez esetleg érzelmek fűzhették őket. Elvégre egy homonculus nem viselkedik emberként, nincsenek érzései sem, amelyek meggátolhatják a feladata elvégzésében. Envy tisztában volt vele, hogy ha Ő rájön, hogy a feladata helyett egy kismacskával tölti az idejét, a cica hamarosan a múlté lesz. A homonculus egy szót sem szólt, csak vakargatni kezdte az állatka fület tövét, amit az úgy hálált meg, hogy a hátára feküdt, és négy kis mancsát a levegőbe dobva halkan nyávogott egyet. Envy a karját a macska hasára tette, de csak gyengéden, mire az állatka, mint aki jó játékot talált, mind a négy kis mancsa összes karmát a homonculus karjába eresztette, hogy megkapaszkodjon. Sőt, még apró farkincáját is Envy karjára tekerte, hogy biztosan le ne essen. Envy felszisszent, hiszen utálta a fájdalmat, mégsem tett erőfeszítést rá, hogy lerázza a macskát, vagy bármi kárt tegyen benne. Helyette óvatosan felemelte a karját, a cicus pedig ott függött rajta, de úgy tűnt, nem fél. Mintha még élvezte is volna, és úgy tűnt, tökéletes biztonságban érzi magát a homonculus közelében. Envy halványan elmosolyodott, ahogy gyengéden meghintáztatta az állatot.

A macskákat különösen kedvelte, mert úgy érezte, hogy rokonlelkek. Hasonlóan viselkedtek, mint ő, makacsak és öntörvényűek voltak, akárcsak ő, ráadásul szerettek szunyókálni és mindig a maguk feje után mentek. Szabadok voltak, sokkal szabadabbak, mint Envy, aki talán ezt az egy dolgot irigyelte tőlük. De soha eszébe nem jutott volna szándékosan ártani egy állatnak sem. Húst sem igen evett, kivéve a szárnyasokat és a tengeri állatokat, de ha enni támadt kedve, inkább maradt az édességeknél, főleg a parfénál.

– Nem fél tőled – jegyezte meg Lust, mikor Envy véget vetett a hintáztatásnak, majd a karjaiba vette a macskát.

– Mert tudja, hogy nem akarom bántani – vont vállat Envy, majd elterelte a szót. – Újabb kudarc, Lust? Mostanában úgy tűnik, nehezebb dolgunk van.

– Újabb – biccentett a nő. – Pedig azt hittem, ezúttal találtunk valakit. És ahogy látom, te sem jártál sikerrel, ha Edward Elric megint kicsúszott a markodból.

– Nem érdekes – nézett félre a másik, de Lust látta rajta, hogy dühíti a dolog. – A kis Mitugrász nyert egy kis időt, de nincs olyan messze, mint amennyire ő hiszi. Viszont van egy fickó északkeleten, aki talán érdekelhet. Képzett alkimista, és úgy hírlik, ő is a kő után kutat. – Envy a ruhája alá nyúlt, majd egy kis papírkát nyújtott át Lustnak. – A Mester utasított, hogy ezt adjam át neked, és közölte, ezúttal nem enged meg egy újabb kudarcot.

Lust szó nélkül vette el a papírt, majd állt fel. Envy nem törődött vele, minden figyelmét az éjfekete bundás macskára fordította, amely nem lehetett több három hónaposnál. Lust tudta, hogy Envy meg akarja tartani és előre sajnálta őt, amiért majd meg kell válnia tőle, ha Ő végez a kis állattal. Lehet, hogy elméletben egy homonculusnak nem voltak érzései, de Envy igenis tudott törődni valakivel, ahogy most ezzel a kis cicával is tette. A nő nézte, ahogy a másik dédelgeti, becézgeti a macskát, amely hozzá bújik, védelmet és törődést keresve. Lust sajnálta őket, pedig a szánalom szintén nem tartozott a homonculusok ismérvei közé. Szó nélkül hagyta ott őket, hiszen tudta, hogy Envy most annyira nem ezen a világon jár, hogy őt már észre sem veszi.

Envy hallotta ugyan elmenni Lustot, de nem törődött vele, helyette csak a cica járt az eszében. Kezdett beesteledni, a tájat már aranyba vonták a lemenő nap sugarai, mikor Envy úgy döntött, ideje mennie. A macskára nézett, amely kerek szemeivel kíváncsian bámult rá.

– Hát most mit csináljak veled, mondd! – mosolyodott el a homonculus, ahogy a hóna alatt felkapta a cicát, majd homlokát a kis állat homlokának döntötte. – Te kis feketeség.

A macska válasz helyett csak halkan nyávogott egyet, majd hozzátörleszkedett a homonculushoz. Envy tudta, hogy nem tarthatja meg, de az, hogy a sorsára hagyja, rosszabb volt mindennél. Hiszen az aljas emberek már kidobták, mint egy megunt játékot, ő találta meg majdnem egy hete, amikor egy kisvároson ment keresztül. Nem volt szíve ott hagyni az éhhalál szélén heverő kis állatot, a napok alatt pedig túlságosan a szívéhez nőtt, de tudta, hogy csak idő kérdése, míg a Mester rájön a dologra. Akkor pedig szegény macska hamarosan alulról szagolhatja az ibolyát.

Envy végül felállt, kezében a cicával, amely kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban és éppen alváshoz készült. A homonculus elmosolyodott, majd elindult, hogy új otthont szerezzen kis barátjának. Reménykedett, hogy talán nem minden ember aljas és kegyetlen és talán talál egy olyan házat, ahol szeretettel fogadják ezt az édes kis jövevényt.

Vége