Fullmetal Alchemist novellák

Üdv itthon!

Envy magányos volt, nagyon magányos és talán mérges is egy kissé. Ed már hónapok óta távol volt, és őt nem vitte magával. Igen, csúnya, gonosz módon otthagyta Riesenboolban, ő pedig fogta magát, és valahol Cretában csavargott egyedül. Persze a homonculus tudta, hogy a fiatal alkimistának dolga volt, de akkor sem értette, miért nem mehetett vele. Hiszen alig kezdték megismerni egymást most, hogy Dante meghalt, Hohenheim átment a kapun és mindennek vége volt. Envy pedig, ha nem is vallotta be sosem, igazából a lelke mélyén örült, hogy végre van családja. Igaz, hogy folyton összevesztek Eddel, gúnyolták egymást, napi szinten összeverekedtek úgy, hogy Winrynek kellett szétválasztania őket a csavarkulcsával. De mégis, Envy a maga furcsa, kifacsart módján nagyon is szerette az öccsét, és most hiányérzete volt, hogy a szőke, alacsony növésű alkimista nem volt odahaza. Ugyan szinte minden nap beszéltek telefonon, de az nem ugyanaz volt, mintha a fiú itt lett volna a közvetlen közelében.

Ugyan Alphonse-al is jól kijött, de a fiatalabb fiú túlságosan nyugodt természet volt, nem lehetett könnyen felbosszantani, ez pedig elvette Envy kedvét a próbálkozástól. Ráadásul a fiú mostanában a legtöbb idejét Winryvel töltötte, nem ért rá arra, hogy vele foglalkozzon. Úgy tűnt, fiatalabb öccse és a szőke automail-bolond lány igazán összemelegedtek, ami csak újabb tőrt döfött a homonculus szívébe. Magányosnak és mellőzöttnek érezte magát, és sokszor gondolt arra az utóbbi hetekben, hogy jobb lenne, ha itt hagyná az egészet. Nem volt ő egy ilyen családba való, sosem szocializálódott valami jól, és a nem túl bájos természete csak olaj volt a tűzre. Az utóbbi napokban a legtöbb idejét a falu környékén töltötte egyedül, és volt, hogy csak napok múltán tért haza, nem is tudva, hogy Al, Winry és Pinako azért aggódnak miatta, ha nem is mondják ki hangosan. Pedig így volt, mert a trió napról-napra jobban aggódott a homonculusért, hiszen látták, milyen búskomor. Főleg, hogy már Dennel sem játszott, pedig a kutya mindenhová követte újdonsült barátját.

– Nagyon hiányzik neki Ed – mondta egy nap Winry, amikor látta, hogy Envy nagyokat sóhajtva üldögél a lépcsőn, fejét a korlátnak döntve.

– Nem csodálom, a bátyus már igen régen elment – biccentett Al. – Envy pedig nagyon menni akart. Nem értem, hogy a bátyus miért hagyta itt, ha Envy annyira ragaszkodik hozzá.

– A végén még én is megsajnálom szegényt – értett egyet a lány, miközben a homonculust figyelte -, pedig mennyi bosszúságot okozott nekünk azelőtt. De teljesen megváltozott, és a maguk módján szerintem nagyon szeretik egymást.

Al nem válaszolt, de annál többet gondolt. Tudta, hogy Ed mindig kissé goromba Envyhez, de ez is mutatta, mennyire kedveli. Végülis, hármukban volt valami közös, hiszen az apjuk mindannyiukat elhagyta. Mindössze, Al nem gyűlölte Hohenheimet úgy, ahogy a bátyjai. Bátyjai... Fura volt úgy gondolni a lépcsőn üldögélő homonculusra, mint egy testvérre, de végtére is, Envy a féltestvére volt. És tudta, hogy ezzel Ed is kezd megbarátkozni, még ha nem is vallja be. Végül a legfiatalabb fivér fogta magát, és úgy döntött beszél Envyvel. Magára hagyta Winryt, majd kilépett a házból, és elindult lefelé a lépcsőn. Ha Envy érzékelte is, hogy valaki felé tart, úgy tűnt, nem nagyon érdekelte a dolog.

– Minden rendben, Envy? – kérdezte aggodalmas hangon Al, miközben letelepedett a homonculus mellé. Már kezdte megszokni, hogy újra van teste, bár néha még furának hatott.

– Persze – hallatszott az unott válasz. – Miért ne lenne?

– Olyan... szomorúnak tűnsz – mondta óvatosan a fiatalabb fiú. Mikor csak bosszús sóhajtást kapott válaszul, Al elmosolyodott. – Figyelj, a bátyus bármikor hazatérhet, ne légy ilyen búskomor.