A herceg és a tolvaj (befejezett)

1.

A levegő elég hideg volt, az eső pedig szüntelenül csak zuhogott. Az asztalom közvetlenül a hatalmas ablak mellett foglalt helyet, így kitűnő kilátásom volt a kertre, ezáltal az időjárásra is. Nem elég, hogy a teendőim miatt folyamatosan korán kellett kelnem, ma még a szokásosnál is hamarabb ébredtem, az esőcseppek kopogására. Unottan bámultam a plafont és az járt a fejemben, hogy mennyire nincs kedvem ehhez a naphoz. Ahogy a többihez sem. Mióta az anyám eltávozott az élők közül apám még a szokásosnál is jobban figyelmen kívül hagyott. Taníttatott, de igazából nem érdekelte, ha elszöktem a kötelezettségeim elől. Utáltam ezt az egészet. Színleltem az emberek előtt, hogy minden mennyire jól megy, hogy mennyire tökéletes gyerek  vagyok, közben pedig semmi nem volt igaz belőle. Nem igazán születtem a trónra, azt hiszem. Teljesen az ellentéte voltam az apámnak, a királynak. Édesanyám kedvessége és jóindulata jelen volt az én személyiségemben is, kissé lusta voltam, és nemtörődöm. Nem igazán lelkesített soha a gondolat, hogy egy napon én leszek az uralkodó. Pedig nem volt más választásom, ugyanis én voltam a szüleim egyetlen gyermeke, így hát én maradtam az egyetlen reménység a számukra. Szerintem apám épp ezért utálta az egészet ugyanúgy, mint én. Minden parancsnak ellenszegültem, főleg az a királyné halála után. Azt akartam, hogy mellettem legyen, de lehetetlen volt. Eltávozásával valahogy az apámból is távozott az a kevés figyelmesség is, ami volt benne. Hogy jól kormányozta e az országot? Nem tudtam, és úgy igazán nem is érdekelt. Azzal voltam elfoglalva, hogy ahol csak tudtam lázadtam ellene. Ellógtam az óráimat, csak azért sem vacsoráztam vele és a tanáccsal, és bár nem hagyhattam volna el a palotát, mindig kilovagoltam elég messzire tőle, hogy véletlenül se találjanak meg. Szerettem egyedül lenni, távol a kötelezettségektől, a személyzettől, a sok fontos embertől, apámtól. Mindenkitől. Bár a palota hatalmas volt, mégsem éreztem magam jól benne, főleg akkor nem, ha minden tanár engem keresett, mert épp nem jelentem meg az órájukon.  Ilyenkor általában felpattantam a paripám hátára és meglátogattam az erdőt, ami nem messze a palota mögött helyezkedett el. Szerettem itt lenni, élvezni a csendet, heverészni a fűben, fürdeni a folyóban, bámulni az állatokat, csak kiélvezni a természet nyújtotta lehetőségeket. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugodtnak éreztem magam, főleg anyám halála után. A palotában az emberek csak azért tiszteltek, mert herceg voltam. Nem ismertek valójában. Nem volt olyan ember, aki azért szeretett volna, aki vagyok. A címem számított, semmi más. Ezt is utáltam az egész királyosdiban.

- William!- ábrándozásomat egy erőteljes hang szakította meg. A fenébe. Nem néztem rá. A tekintetem továbbra is az ablakra, a kertre szegeztem, és a még mindig zuhogó esőt bámultam. Ha ilyen az idő nem igazán szökhetek meg a teendőim elől. Úgy néz ki most is épp ez történik.

- Ne tégy úgy, mintha nem lennék itt.- morogta. Biztos megint feldühítettem, de muszáj kibírnia, hisz ezért kapja a fizetését.

Kifújtam a levegőt, majd ránéztem. A történelem és földrajz tanárom, Victor, karba tett kézzel ácsorgott az asztalom mellett. Már a nézéséből tudtam, hogy mi következik.

- Ahelyett, hogy bámulod a semmit, igazán tanulhatnál is. Tegnap és azelőtti nap is ellógtad majdnem az összes órádat! Az apád ha megtudja, nagyon dühös lesz rád.- oktatott ki. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy ő csak azt szerette volna, hogy tanuljak, és jó ismereteim legyenek. Mindenki ezt akarta, csak én nem.

- Tanulok már, becsszó.- feleltem, majd tanulmányozni kezdtem a könyvet, ami előttem hevert az asztalon. Pár perc után a tanárom elhagyta a szobát.

Amikor menekültem a tárgyalások elől gyakran töltöttem  időt a könyvtárban, inkább ott tanultam pár könyvből, ami érdekesebb volt, mint a direkt  számomra megírt tanulmányok. Hiába hitte azt minden tanítóm, hogy egy tudatlan naplopó vagyok, valójában sokat tanultam, de azt jobban szerettem egyedül csinálni,  érdekes írók könyveiből.

Ahogy egyre inkább eltöprengtem az időjáráson, eszembe jutott egy emlék, amit hat éve szereztem, egy ugyanilyen, vizes, sáros napon. Ahogy ismét megjelent előttem az a nap, elmosolyodtam. Ritka nálam, hogy felfelé görbül a szám, de ha rá gondolok általában ez történik.

Tizenkét éves lehettem akkoriban, amikor megismertem. A kék szemeim  még a boldogságtól csillogtak, és bár akkor is lázadtam már valamennyire, valamivel szófogadóbb voltam. Talán azért mert anya ott volt mellettem, és ez boldoggá tett. Ő volt az egyetlen, aki mindig örömet okozott nekem. Akkoriban kezdtem el felfedezni a palota közvetlen környezetét, azt hiszem a történtek előtt nemsokkal kezdtem el járni az erdőbe, a titkos helyemre, amiről csak én tudtam, senki más.

Úgy emlékszem, hogy szerdára esett az a nap, amikor megint lett lehetőségem szökni, és ellátogatni a szeretett menedékemhez. Nem törődve a beborult éggel, nekiindultam az utamnak. A folyónak azon részéhez mentem, ahol még régebben kidőlt egy fa, és egyfajta hídnak szolgált a két rész között. Szerettem azon a törzsön heverészni, főleg lubickolás után, bár aznap az idő miatt inkább csak a vízparton ülve tengettem az időmet. Heverésztem, élveztem a hűvös szellő érintését a bőrömön, egészen addig, amíg fel nem figyeltem egy különös hangra. Nem állaté volt, a kíváncsiság pedig furdalt, hogy kihez tartozik, ezért elindultam, át a túlsó partra, ahol kevés keresgélés után meg is találtam a hang forrását. Egy hatalmas fának az óriási odújában egy kisfiú összekuporodva sírt. Óvatosan megközelítettem, majd megérintettem a vállát, mire rám emelte a tekintetét. Rég láttam már olyan szomorú arcot, mint amilyen az övé volt akkor. A halványzöld szemei megteltek könnyekkel, majd kíváncsian néztek rám. Még jobban összehúzta magát, mint aki fél. Nem értettem a viselkedését, hisz engem mindig is jó körülmények között élő emberek vettek körbe. Neki azonban szakadt volt a pólója, és piszkos a bőre. Mindketten csendben rácsodálkoztunk a másikra.

Az ég dörögni kezdett, majd hirtelen a felhőkből megindultak sűrűn az esőcseppek. Mindketten beljebb húzódtunk a fa odvának belsejébe, ami úgy ahogy védelmet nyújtott a zápor elől. Eszembe jutott az anyám, aki valószínűleg halálra aggódta magát abban a percben. A fiúra néztem, aki továbbra is a térdét ölelve ült csendben. Elveszettnek tűnt, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki.

- Mit csinálsz te itt?- ez jutott a legelőször az eszembe. Nem voltam túl jó a társalgásban. Szipogott egyet, majd válaszolt.

- Az anyukám azt mondta itt várjak rá.- felelte. Tehát miatta van itt.

- Mikor jön vissza?- érdeklődtem, mire ő megtörölte a szemét a pólójába. Vele ellentétben én a legfinomabb anyagú ruhákban voltam. Zavart, hogy nekem ennyivel jobb mint neki. Azelőtt nem igazán érdekelt a dolog, nem is fogtam fel, hogy anyagi és családi szempontból is a legjobb van nekem, hisz herceg vagyok. Vajon ő ezt tudta? Nem beszélt hozzám úgy, mint a legtöbb ember, tehát valószínűleg nem. Ez valahogy boldoggá tett. Nem ismertem még olyan embert, aki ne tudta volna, ki is vagyok én.

- Nem tudom..Tegnap délután óta várok.- felelte. Akkor végigszenvedte itt az éjszakát, étel és minden egyéb nélkül? Nem tartottam igazságosnak, de nem tudtam mitévő is lehetnék.

- Biztosan hamarosan itt lesz.- biztatóan megszorítottam a vállát, majd rámosolyogtam. Meglepte a tettem, de végül ő is visszamosolygott rám. Nem tudtam megmondani mikor is mutattak felém ilyen őszinte gesztust, anyán kívül, és ez jól esett.

Az eső elállt, én pedig elindultam hazafelé. Még utoljára visszapillantottam a fiúra, aki integetve búcsúzott el tőlem.

- Még találkozunk!.- intettem én is, majd futni kezdtem hazafelé.

Azon az esős napon kezdődött a kettőnk története.