Október ~ Novellák

1. Mérgező

Sziasztok!

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy ide gyűjtsem össze a novellákat, amiket egy októberi kihívásra írok.

Remélem, tetszeni fognak! Jó olvasást!

*

A novemberi ködszitálás baljós ködbe vonta a város magas tornyait. A házak mintha egy kis melegért bújtak volna egymáshoz. Az ablakok halvány fénnyel pislogtak az esti félhomályba, akár az álmoktól függönyözött szemek. Az álmos téglaóriások lábánál két sötét sziluett vált ki a homályból. A szél elfújta, megforgatta a szavaikat, mint a megbarnult leveleket a nedves utcán.

– Mennyit ajánlasz érte? – kérdezte egy női hang.

– Mondtam már: akkor adok csak pénzt, ha már megkaptam az anyagot...

– És az addigi költségeim? – szakította félbe ingerülten a nő a másikat.

– Utólag mindent megtérítek.

– Nekem most kell! Nem kölcsönzök senkinek. Pénzt, vagy hagyom a francba az egészet! Másoktól is kaptam ajánlatokat – fenyegetőzött a nő karba tett kézzel.

A másik tárgyaló gyorsan körülnézett. Az esőkabát kapucnija alatt megvillant egy szemüveg téglalap lakú lencséje. A kihalt utcán csak ketten voltak – senki nem láthatta, ahogy a szemüveges fickó egy köteg bankjegyet nyújtott át a nőnek.

– Ha igaz, amit erről a szerről állítasz, akkor én adok a legtöbbet érte.

– Minden hír igaz. A lehető... legközvetlenebb forrásból szerzem őket.

– Ejnye, ejnye, Hófehérke – csóválta a fejét a szemüveges. – Elfelejted a szerepedet. Inkább a vadászra hasonlítasz.

– Lehet, hogy én is elhozom egy fiatal szarvas szívét... – jegyezte meg szinte álmodozó hangon, de kegyetlen mosollyal a nő, és a kabátjába rejtve a pénzt, egy további szó nélkül elindult a szürkeségben.

A fiatal nő magabiztosan tájékozódott a sötét betondzsungelben. Néhány sarokkal odébb már a központi negyed előkelő részében járt, ahol az utcalámpák fényében megvillantak a drága, csinos szabású esőkabát alá rejtett ékszerei. A felső tízezer számára fenntartott, ragyogó épületek üvegajtajai, a vörös szőnyegek a hotelek halljában és a faragott díszek az ablakok alatt úgy tündököltek az esőáztatta városban, mint a kincsek egy láda mélyén, elfeledett szigetek sötét barlangjaiban.

Az egyik legelőkelőbb hotel kétszázharmincötös szobájában szállt meg a nemzetközileg ismert, fiatal tudós, Elijah Wangel. A zseniális vegyésznek nem volt állandó állása, de a kutatási eredményeit a legelismertebb nemzetközi cégek és egyetemek vásárolták meg. Mindig a legnagyobb titokban dolgozott, semmit nem árulva el a kutatásairól, amíg el nem készült velük – de az eredményei minden esetben megdöbbentették a világ vezető természettudósait.

A fiatal nő átvágott a hotel hallján, menet közben ledobva a kapucniját és feltárva az ébenfekete fürtjeit.

– Kétszázharmincöt? – kérdezte a pulthoz érve.

– Már elvitték – felelte a portás.

– Remek – mosolyodott el a nő. A világos bőre veszedelmes kontrasztot képezett a vörös rúzsával; mint a vércseppek a havon.

A lift pillanatok alatt felröpítette a második emeletre. A nő kopogás nélkül benyitott a tudós lakosztályába.

– Visszaértem, Elijah!

– Bianca? Te vagy az?

A nő elmosolyodott, ahogy a kutató kimondta a nevet – szegény fickónak fogalma sem volt róla, hogy nem az igazi neve.

– Ki más lenne?

Bianca Snow az a fajta nő volt, aki után megfordulnak az utcán. Alig egy hónapja találkozott Elijah-val, és a fiatalembert szinte fejbekólintotta a szerelem. Azóta elválaszthatatlanok voltak – Elijah magával vitte, amikor konferenciákra vagy előadásokra utazott, amikor a kutatásait végezte, sőt, még a laboratóriumába is beengedte egyszer, amire korábban még soha nem volt példa.

– Figyeld, mit olvastam a hírekben – mondta Elijah, és felállt a laptopja mellől, hogy üdvözölje a nőt. – Valami titkosügynökről írnak... Állítólag Hófehérke ügynök a fedőneve. Információkat lop és ad el, állítólag nagy manipulátor.

Bianca érdeklődéssel hajolt a számítógéphez – látta, hogy egy titkosított dokumentum is meg van nyitva egy másik ablakban. Elijah valószínűleg azon dolgozott.

– Tudod, mit gondolok, szívem? – kérdezte vigyorogva a tudós. – Hogy ez az egész egy marhaság. Az újságíró kicsit túl sok James Bondot nézett...

– Teljesen igazad van, drágám – válaszolta imádattal a nő, és átkarolta Elijah nyakát. – Hogy miket ki nem találnak ezek a firkászok...

Bianca egy gyors csókot adott a férfinek, majd kibújt az öleléséből, és a minibárhoz lépett.

– Nem ettem semmit egész este... Na és hogy haladsz a munkáddal? Mikor szabadalmaztatod már azt az új gyógyszert?

– Már százszor elmondtam: még néhány dolgon változtatnom kell. Kis mértékben tényleg forradalmian új gyógyszer, de erős függőséget okozhat. Persze, minden dózis kérdése... De nem akarom, hogy ennyire addiktív legyen. Ha lehet, elkerülném, hogy drogot fejlesszenek ki belőle.

– Egy almát? – kérdezte Bianca a pult mellől, miközben beleharapott egy gyümölcsbe.

– Jó, köszönöm – felelte Elijah szórakozottan. – És te merre jártál? Azt hittem, itt leszel, amikor visszajövök a konferenciáról.

– Jaj, csak sétálgattam. Imádnivaló ez a város!

Bianca a kanapéhoz sétált, ahol Elijah dolgozott.

– De most már itt vagyok – mondta a nő, és elbűvölően mosolygott. A férfi tekintete akaratlanul is lecsúszott a szeméről a szájára. – És... itt az alma!

Bianca előhúzta a háta mögül a gyümölcsöt, és előrenyújtotta.

– Köszi... Ne, Bianca, dolgozni próbálok...

Elijah próbált tiltakozni, ahogy a nő az ölébe ült, és az egyik karját a vállára tette.

– Ez nem volt túl meggyőző... – mosolygott Bianca csábosan, és feltartotta az almát, hogy Elijah haraphasson belőle. A férfi mosolyogva elfogadta.

– Dolgozni próbálok, Bianca.

– Ugyan, néha tartanod kell egy kis szünetet...

Elijah köhögni kezdett. Bianca felállt, és letette az almát, amibe a férfi beleharapott. A csábító mosolya elégedetté, kegyetlenné vált.

– ... hiszen túl sok munka is megárthat. Minden dózis kérdése...

A fiatal tudós egyre hevesebben köhögött, és a torkához kapott. Nem kapott levegőt.

– Mi... mi volt az... almában? – kérdezte gyanakvóan.

Bianca továbbra is ördögien mosolygott.

– Ó, csak egy kis gyógyszer... vagy, ha eleget veszünk belőle... méreg.

Bianca Snow, alias Hófehérke ügynök nyugodtan nézte végig, ahogy a vegyész egyre hevesebben kapkod levegő után – de hiába. Két percbe sem telt, mire az utolsó hörgős lélegzetvétel is elhagyta tüdejét, és holtan roskadt a kanapéra. A kémnő felkapta a laptopot, ami az új kémiai anyagra vonatkozó összes információt tartalmazta. Már szinte érezte a kezében a pénzt, amit ezért kapni fog.

– Minden dózis kérdése... – suttogta, ahogy távozóban egy utolsó pillantást vetett a holttestre.