Heil, Szilvia

04.

Szilvia első gondolata ébredéskor a megmagyárázhatatlan vágy volt, hogy történelem kistanár legyen. Miután kitisztult eléggé a feje ahhoz, hogy rájöjjön, csak a sötét oldal próbálta magához csalogatni őt, körbepillantott. Akármerre nézett, tekintete fehér falakba ütközött, egyedül egy fehér keretes ablak és egy szintén hószínű ajtó törte meg a monoton látványt.

Pár perc múlva (de az is lehet, hogy fél óra volt) belépett Ungwald, Spato és a kalóznő. Egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra, végül Ungwald zúzta kisfiús hangjával ripityára a csendet.
- Ha nem mutatkozol be, megölellek, pedig tudom, hogy utálod - nézett a nőre. Ő pedig megborzongott, és odaslisszolt az ágyon görnyedő férfihoz.

- Félkarú Josephine a nevem, de szólíthatsz úrnőnek, te tokaszakállas féreg. - Szeme sarkából az említett felé sandított.

- Szekszárdi Szilvia* a nevem, és kérem legyen a mesterem! - szólt Szilvia.

-Majd lebeszéljük az interneten, vagy mi a frász az. Kivéve, ha iPhone-od van. Az olyan embereket megvetem. - válaszolta higgadtan a nő. Valószínűleg hozzászokott már ahhoz, hogy a Szilviához hasonlóak a tudásáért könyörögnek. Ungwaldot meglepte egy kicsit, hogy Josephine befolyása ilyen erős a karkötővel is.

Szilvia gyorsan kihajította az ablakon a mindaddig mellette nyugvó iPhone-ját.

- Megegyeztünk. - szólt.

- Szóval, Szilvia - az említett összerezzent, bántotta az alliteráció a fülét - Josephine az egyik legerősebb démon a világunkban, aki azért tartózkodik itt, mert egy középiskolában tudja a leghatásosabban megalázni a lehető legtöbb embert, és ő ezt élvezi. Ugyanakkor az első emeleti lánymosdók alsóbbrendű démonainak írtását alantas munkának véli, így ránk hárul a feladat, hogy megszabaduljunk tőlük itt. Mit gondolsz, készen állsz?

- Ez nem kérdés! - kiáltott fel szinte sértetten, noha valójában nem kicsit aggódott, de rettenthetetlennek akart tűnni Josephine és Spato előtt.
Amint ezt kimondta, kipattant az ágyból, ám mikor realizálta, hogy mindössze egy lenge kórházi köpeny takarta testét, némileg kevésbé lelkesen mászott vissza.

-Megtennétek, hogy kimentek, amíg átöltözöm? - Mire végigmondta, már bent sem voltak.

~

A mosdó, amibe betértek, meglepően tágas és hidegháború után épült volt. Dermedt csend honolt a helyiségben, majd hosszú nyikorgás kíséretében kinyílt a legutolsó ajtó. Léptek visszhangja hallatszódott.
Egy pávahajú fiú dugta ki fejét.

- É-én esküszöm csak... csak azért jöttem ide, mert a fiú mosdó tele v-

- Édes fiam, nem tudsz olvasni, vagy szimplán csak lesz*rsz mindenkit, hogy a felirat ellenére bejöttél? Takarodjál kifelé, vagy olyan szaktanárit kapsz, hogy még az unokáid ellenőrzőjébe is bekerül! Mostantól minden órán te felelsz, de nem mondom meg melyik anyagból! - ordította féktelenül Josephine.

A gyerek még kétségbeesetten nézett maga elé egy darabig, majd kisietett.

-Ez zseniális - nyögte ki Szilvia - zseniális, hogy nem mondja meg, miből felel! Varázslatos ötlet! El vagyok ragadtatva!

- Én a maga helyében nem azzal lennék elfoglalva, hogy nyalizzak, hanem hogy minél jobban eltakarjam a ronda fejem, maga szamáragyvelő.

Szilvia inkább hallgatásba burkolózott.

Csendben álltak pár pillanatig, mire Szilvia nem bírta ki, és ismét megszólalt:
- Most mit fogunk csinálni?

- Várunk. - szólalt meg Ungwald, és tiszteletteljes mozdulatokkal végigsimított az időközben valahogy a kezébe került kardon. - A legtöbbször csak akkor jönnek elő, ha olyan személyt érzékelnek, akit könnyedén meg tudnak majd szállni.

- És mi van, ha már megszállt valakit a démon?

- Olyan ritkán esik meg. Könnyű felismerni, mivel meglehetősen látványos jelenség: az illető visítozva rohangál fel-alá az épületben, jógázni kezd óra közben a padon, megnyeri a filozófia OKTV-t... ilyesféle megrendítő dolgok történnek vele. Megszállás esetén bonyolult ördögűzésnek kell alávetnünk az áldozatot. Csak kevesen élik túl maradandó károsodások nélkül. Sokan közülük csak az orosz realista művekben találják meg a menedéket.

Szilvia számára ijesztően hangzott mindaz, amit hallott, de empátia híján nem igazán tudta átérezni az áldozatok helyzetét.

Mintegy végszóra, visításhoz hasonlatos nevetést hallottak fentről. Szilvia a plafon felé emelte apró és lélektelen bogárszemeit, majd hirtelen a hideg csempén csattant kötött pulcsiba burkolt teste. Mire feleszmélt, egy szakadt sötét ruhás, horrorfilmbe illő démonlány állt a mellkasán. Torkaszakadtából visítozni kezdett. Ungwald egy hirtelen mozdulattal leszúrta a démont, ami rögtön hamuvá porladt, mint Szilvia diákjainak tisztelete az első két közös óra után.
A férfi feltápászkodott, és fintorogva próbálta minél gyorsabban lesöpörni a maradványokat kedvenc liláskék színű pulcsijáról.

- Ennyi volt? - kérdezte csalódottan. Valami komolyabbra számított, olyasmire, amivel le tudná nyűgözni Josephine-t és Spatót. Bizonyítani akart, ha már az osztályaival nem tud dicsekedni. Mindazonáltal egy kis része csak haza akart menni, és folytatni az ufo burgonyás könyvet, hiába tiltakozott az olvasás ellen minden sejtje.

Kérdésére a mindeddig hallgatagnak mutatkozott Spato válaszolt:
- Tapasztalatból mondhatom: nem. Általában többen laknak egy mosdóban, manapság sokan közülük otthontalanok, sok mosdót felújítanak, így hát jónéhányan egy fedél alá kényszerülnek. Valamint többen erősebbek: közrefoghatják az áldozatot, így szinte biztos a siker. Emlékeimben őrzöm még az egyik első hozzájuk kötődő élményemet: könnyelműen kisétáltam volna a helyiségből, mire három leánydémon is rámugrott - a meglepetéstől mozd...

- Az istenért fiam, ne mi szenvedjük már meg a szófosásodat ami abból fakad, hogy anyád sosem figyelt rád, mert jobban érdekelték azok a gyerekei, akik mentek is valamire az életben! - csattant fel szenvedélyesen Josephine. - Én már nem érzékelek több ilyen férget - bólintott a kupac hamu felé.

- De akkor mi lesz ezzel a hamuval? - akadékoskodott Szilvia.

- Az iskolánkban zajló építkezésre visszük, hogy a munkások szétszórják a folyosón, hogy úgy tűnjön, mintha dolgoztak volna**. - szólt Ungwald.

Szilvia megértően bólogatott.

~

Éppen motorozgatott hazafelé, és a legközelebbi repülő tűzokádó kecske idomári fellépésére gondolt. Az járt a fejében, hogy lenyűgözendő az újonnan megismert két személyt, tiszteletjegyet ajándékoz nekik. De úgy izgult! Hirtelen, életében először valóban érdekelni kezdte, mit gondolnak róla mások, ahelyett, hogy előre feltételezte volna imádatukat. Furcsa és gyomorszorító élmény volt, mint szegény megboldogult nagymamája lencselevese.

Hazaérve felhúzott egy pár rikító sárga mosdókesztyűt és kinyitott egy doboz citromos sört, majd kezébe vette az ufo burgonyás könyvet és olvasni kezdett.

Ekkor jelzett a telefonja. E-mailje érkezett.
Josephine-től.
Figyelmen kívül hagyva a kérdést, hogy mégis honnan szerezte meg a nő az e-mail címét, heves szívdobogás kíséretében megnyitotta a levelet.

~

* "Főhősünk" csak azért született Szekszárdon, hogy megírhassa a "Szekszárdon születtem színésznőt szerettem" kezdetű versét.
Ja nem, ez Babits Mihály volt.

**Az iskolánkat éppen rombolják, építkezésnek nem nevezném, ami zajlik. De legalább lesz mozgássérült wc-nk. A másodikon.

Most megpróbálok gyakrabban részt hozni, mert már csak egy OKTV-m van hátra. (Filozófia 🤘) De lehet, hogy ebből nem lesz semmi, úgyhogy inkább meg sem szólaltam. De legalább amíg írtam ezt, rámfeküdt a cicám. 😆