Heil, Szilvia

Bevezető

Egy teljesen átlagos őszi napra virradtunk. Az autók próbálták elütni a gyalogosokat, miközben azok a zebrán mentek át, de minduntalan visszarentettentek attól, hogy nekik kell majd levakarni a vért a szélvédőről.
A vidéki buszok négynél is több percet késtek, a buszsofőrök pedig elveiket feladva bekapcsolták a fűtést a hajnali fagy ellen.
A munkába és iskolába igyekvők egyedül a kávéban és a váratlan meteorit-becsapódásokban bíztak, a dolgozatokat írók pedig a lépcsős balesetekben. Mondtam, hogy csak egy olyan reggelnek indult, mint az összes többi.

Hét óra harmincöt perc volt. A tizedik pí osztály némán tűrte, hogy Szilvia tanár úr a humánosokhoz hasonlíttotta őket. Várták, hogy beváltsa azon ígéretét, hogy egy nap kivágja őket innen.

Szilvia dühös volt, és elkeseredett. Bár kitette a lelkét is a hétvégén a repülő tűzokádó kecske idomári állásában, összehozva életének eddigi legjobban sikerült előadását, melyen kemény száz ember vett részt, és csak kettő távozott végtaghiányosan (és az egyiknek úgyis csúnya lábai voltak), hazaérve szembesülnie kellett azzal, hogy diákjai még mindig legszívesebben lehúznák a vécén, mint más használhatatlan végtermékkel szokás.

Előadásain az emberek imádták. Ő volt szórakoztatásuk eszköze, aki miatt talán lehet majd repülésre is használható műlábuk. A műsor után gyakran megkeresték és gratuláltak, persze hozzátették, hogy ők is hasonlóan veszélyes munkát keresnének, ha mellé tinédzserekkel kéne foglalkozniuk.
Előadás közben megjátszotta magát, színészi készségeit a végletekig fejlesztve.
A diákjai előtt ez nem ment. Ő nem megjátszott, hanem igazi tanár akart lenni.

De valljuk be, ez nem ment.

Minden dühe, amit a diákjai felé mutatott, valójában önmagának szólt. Az ablaktáblák beleremegtek mély ordításába, a bent ülők pedig próbáltak nem felröhögni nevetségességét látva, viszont rettegtek is, félve, hogy mire képes ez az elborult elme.

Szilvia már azt sem tudta mit beszél, de azért mondta a magáét.

Egyszer csak hangos becsapódást hallott, és visítva, karjaival a fejét védve bekúszott az asztal alá. Már majdnem ott is maradt, megvárva a katasztrófavédelmiseket, mikor rájött, hogy ő éppen a világfájdalmát vezette le a tizedik píseken. Fel is pattant, mint alkalmi alkoholista a vodka szóra, hogy folytassa monológját. Rosszabb híre már úgyis csak akkor lesz, ha ribanctetkót varrat, és haspólóban, Trump parókájában higanyt itat azzal, aki nem ötösre felel.

Ekkor viszont szeme elé tárult egy roppant sértő látvány. A diákok. Az ablakokhoz rohantak. És próbáltak rájönni. Hogy mi a jó marihuánamező. Volt. Ez.

Elborult az agya.

-Tizedik pí! - bődült fel - Mégis mit képzeltek ti?! Azonnal nyomás vissza a helyetekre, amíg még szépen mondom! Hát mégilyet... -Ezzel a röpke kirohanással tökéletesen tudta leplezni, hogy már fogalma sincs arról, mit beszélt a különös becsapódás-szerű hang előtt.

Nem mintha őt nem érdekelte volna, mi is volt ez. Ezért még hozzátette:
-Ha annyira akárjátok tudni mi van lent, majd szünetben lemegyünk, de most óra van, basszus! - Mérgelődve füzetéhez sietett. -Na, hol is tartottunk...

És nekiállt órát tartani, vagy legalábbis valami hasonlót.
Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, hogy az osztály 90%-a a szemét forgatva dühöng.

Röpke nyolc és háromnegyed perc sem telt el, mikor berontott valaki.

Ungwald Nikornis volt az, a legeslegkirályabb fizika tanár, Szilvia főellensége. Őt bezzeg imádták a diákjai és az egész tanári kar is. A szíve mélyén ő is a legjófejebb lénynek tartotta a Naprendszerben, de soha nem ismerte volna be, még nagyon magának sem. Kellett neki egy főellenség, mert az minden főhősnek van.

Ungwald megszólalt pubertásos kisfiú-hangján:
- Hát maguk? Jöjjenek kifelé, ezt mindenkinek látnia kell! Valami...-kereste a megfelelő szót- hihetetlen!- nézett maga elé elragadtatottan.

-Nem - vágott bele az értetlenség békés állapotába Szilvia- ők az én osztályom, most pedig óra van. Már így is elhúztuk az időt, haladnunk kell. Majd megnézik szünetben, ha annyira érdekes. -Orrát felhúzva, lenézően bámulta a fizika tanárok hercegét.

Ekkor befutott egy nagyon demotivált fejű kontyos tizenegyedikes, aki feltehetően épp ügyeletes volt.

-Igazgatói közleményt hoztam...- nézett a tanárra, hogy engedélyezi-e az "óra" zavarását.

-Nem! Majd óra végén! Nem lehet itt tanítani....- A diákok felröhögtek az utolsó szót hallva.

És itt elege lett. Dühös volt és elkeseredett és feleslegesnek érezte magát, mert egyszerűen nem tudott az lenni, aki lenni akart. Próbálta, de minden egyes ilyen keserű alkalommal nem törődött már azzal, hogy már így is utálják, csak azért is folytatta, nem tehetett mást, mert ilyenkor üres volt belülről. Kiakadt. Apróságokon, amik biztosan tudták jelezni, hogy még mindig nincs nyeregben. Hogy hiába diplomázott évekkel ezelőtt, még mindig nem tanár.

-Elegem van belőletek! - Kiviharzott. Ment bőgni a női mosdóba. Mint mindig. Mert ott legalább egy kicsit megértik.

Ungwald, a tizenegyedikes, és az osztály amolyan "Hö?!"-nézéssel nézett utána.