🔞 Hermione és én 🔞 |Befejezett|

6. fejezet (I.)

Kedd volt. Egyszerű tény. RBF vizsgát terveztünk tenni. Na, ez egy sokkal rosszabb tény. Mikor tudod, hogy a barátnőd lazán átmegy, te meg a legjobb esetben is megbuksz. Ami már csak azért is gáz, mert az apád a hatalmas Mágiaügyi Miniszter, aki mellesleg le sem szart, mikor a sulidban járt az igazgatónál.
Hát, ezzel a tudattal keltem fel életem egyik legnagyobb megpróbáltatása napján. Magamra rángattam taláromat, aztán a srácokkal együtt lementünk megkajálni. Szótlanul ettünk, és persze hallgatuk Hermione jövőbeli terveit, hogy mit is fog tenni, miután - "már megint" - megbukott a vizsgán. Pedig ha valakiknek, hát nekünk, fiúknak volt bőven félni valónk.
Elérkezett az idő. Mint a halálra ítéltek vonultunk be a terembe és foglaltunk helyet a tanteremmé avanzsált nagyteremben. Megkaptuk a pergamenjeinket, a témákat és munkához láttunk. Jó, ha úgy nézzük, nem is volt annyira vészes. Az első három kérdés. A többinél már gondban voltam. Ronra pillantottam, hátha neki van bármi ötlete. Mutattam ujjaimmal, hogy 4, mire ő megvakarta a fejét, majd vállat vont. Nem is tudom mire számítottam... Aztán óvatosan kinyújtottam a lábamat és finoman meglöktem vele Hermionét. A váratlan érintéstől megugrott. Hirtelen abbahagyta az írást. Ezért még tuti kinyír...
- Mi van?! - háborgott suttogva.
Szóval megszívtam.
- Mi a négyes? - hajoltam közelebb.
- Dehát azt tegnap megbeszéltük! - nagy segítség, köszi édesem...
- Mrs. Granger - emelte fel hangját Umbridge. - Bőven elég a kérdéseket a papíron megválaszolnia. Nem szükséges fel is olvasnia. Feltéve, hogy nem tartozik a gyengébb elméjűek közé.
Óriásit csaptam a padra.
- Mr. Caramel, netán valami gond van?
- Semmi, tanárnő, csak egy pók mászott a dolgozatomon - "dögölj meg, hülye némber."
- Nos, ez esetben, folytassák a munkát - mondta, mintha lett volna bármi más választásunk.
Néma csend töltötte be a termet, míg két hangos pukkanásra nem lettünk figyelmesek. Hirtelen kivágódtak az ajtók, és a Weasley-ikrek repültek be közénk. Tűzijátékokat szórtak szanaszét a teremben. Umbridge teljesen lefagyott. Egyáltalán nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A menet szél a magasba repítette dolgozatainkat. Az igazat megvallva mi sem tudtuk pontosan, hogy mégis mi a bánatot kéne most csinálnunk. Viszont elmondhatatlanul élveztük Varangypofa szenvedését. Már Frics is ott állt mellette ugyancsak tehetetlenül. Az ikrek egy hatalmas sárkányt is szabadjára engedtek, ami egyenesen a "kedvenc" tanárunkat vette célba. Hamar utolérte és bekapta egy nagy robbanás kíséretében. Így azonban a falat is ledöntötte, ezzel összetörve a rajta levő szabály táblákkal egyetemben. Ezek után a lovasok kirepültek a teremből az udvarra, mi meg természetesen követtük őket. Óriási diák sereg gyűlt össze odakint. Visszhangozó tapsviharral ünnepeltük röpke szabadságunkat. Hermivel egymásba borultunk. De ekkor a mellettem álló Harry arcáról lelohadt a mosoly, szédelegni kezdett, aztán összeesett. Leguggoltunk hozzá.
- Sirius - suttogta.
Ronnal kézen fogva felhúztuk a földről. Egyenesen berohantunk a suliba, fel a meredek lépcsőkön.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Hermione fél úton.
- Láttam! - csattant fel Harry. - Ugyanúgy, ahogy Mr. Weasleyt. Hónapok óta álmodom arról az ajtóról. Ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Sirius azt mondta: Voldemort akar valamit. Valamit, ami legutóbb nem volt meg neki, és az a Rejtélyügyi Főosztályon van.
- Várj, Harry! - kiáltott Granger. - Mi van, ha Voldemort direkt mutatta ezt? Lehet, hogy Sirius csak eszköz. Igazából te kellesz neki.
- És akkor mi van?! Hagyjam, hogy megölje Siriust?! Hermione, a keresztapámon kívül nincs már senkim!
- Mit csinálunk? - így Ron.
- A Hopp-hálózatot használjuk - mondta Potter.
- De Umbridge minden keményt figyel - aggodalmaskodott Hermi.
- Egyet nem - szóltam. - És az a sajátja.
Megállíthatatlanul rohantunk a banya szobája felé. Egyszerű fa ajtóval találtuk szembe magunkat.
- Alahamora - suttogta Harry.
A zár egy halk kattanással engedelmesen kinyílt. Óvatosan beléptünk. Üres helyiség fogadott minket. Undorítóan nézett ki. Minden tetőtől talpig rózsaszínű volt.
- Értesítsétek a Rendet! - rendelkezett Potter, miközben előkészítette a kandallót.
- Miket beszélsz? Veled megyünk - csattant fel Ron.
- Nem, túl veszélyes.
- Ideje volna már, hogy felfogd, Harry, ebben mi is benne vagyunk - mondta Hermione.
- Benne vagytok. Nyakig! - kiáltotta egy gyanúsan ismerős hang mögülünk. Dolores volt az.
Percemek belül ellepték a szobát Malfoy és a többi seggnyaló is.
- Ez meg a Weasley lánynak akart segíteni - lökte be Draco Neville-t.
A banya felsorakoztatott minket - az elfogottakat - az asztala mögé, Harryt pedig egy székbe ültette magával szembe a túloldalon.
- Dumbledore-hoz készültél, ugye? - kérdezte.
- Nem - felelte Potter, mire Umbridge egy jókora pofonnal jutalmazta.
- Hazudsz! - üvöltötte a nő.
Ebben a pillanatban lépett be Perselus.
- Hívatott engem, igazgatónő?
- Piton - fordult meg örömittasan Umbridge. - Igen! Ki kell csikarnom néhány választ, és úgy tűnik, szép szerével nem megy. Van magánál Veritaserum?
- Kegyed mindet felhasználta a diákok kihallgatásakor, Chen kisasszonnyal bezárólag.
Röpke csend állt be, majd a bájitaltan tanár folytatta.
- Hacsak nem akarja megmérgezni Pottert - amit egyébként teljes mértékben megértenék - nem segíthetek - indult meg kifelé.
- Elfogta Tappmancsot! - kiáltott utána Harry.
Piton megállt.
- Foglyul ejtette Tappmancsot ott, ahol el van rejtve.
- Tappmancs? - kérdezte Dolores. - Mi az a Tappmancs? Mi van elrejtve? Magyarázatot kérek, Piton!
- Én sem értem - értetlenkedett Perselus, majd végleg távozott.
- Hát, jó - egyezett bele a banya. - Ahogy akarod, Potter. Mivel... ez a Minisztérium biztonságát érintő ügy, nincs más választásom. Meg kell tennem. A Cruciatus-átok majd megoldja a nyelved.
- Az be van tiltva - szólt közbe Hermi.
Kis naiv.
- Ha Cornelius Nem nem tudja, nem is bánja - mondta Dolores, miközben lefordította az asztalán lévő képet apámról, majd sokatmondóan rám nézett.
Feszengeni kezdtünk. Mérlegelni kezdtem a helyzetet. Sokan voltak, ráadásul nekik még pálcájuk is volt. Reménytelen. Ám, ekkor Hermi rám pillantott. Csillogott a szeme. Nem értettem.
- Mondd meg, Harry! - mondta fennhangon.
- Mit mondjon meg? - érdeklődött az igazgatónő.
- Ha nem mondod meg neki, hol van, majd megmondom én.
Hát legrosszabb rémálmomban sem hittem volna, hogy pont a barátnőm árul majd el egyszer minket. Rábasztunk.
- Hogy hol van, mi? - értetlenkedett a nő.
- Dumbledore titkos fegyvere - pillantott Harryre alig észrevehetően.
Potter vette a lapot.
Nagy kő esett le a szívemről. Hermione élén elindult Harry és Umbridge. Ott maradtunk a kis szobában öten, egy valag idiótával körül véve.
- Éhes vagyok - szólt Ron, miközben elővett egy Rókázó Rágcsát.
Ránéztem, hogy mégis mi a jó istent csinál, de ő csak kacsintott egyet. A testőreink persze azonnal lecsaptak a barátom kajájára. Kivették a kezéből és megették. Pillanatok alatt sugárban kezdték visszatolni a cuccot. A gáz az okádék szagon kívül, hogy én is majdnem viszont láttam azt a kevés reggelim. Teljesen lesokkolva álltam ott. Mégis mi a kurva élet van itt? Weasley kézen fogott és kirángatott. A többiekkel egyetemben gyors tempóban menekültnünk.
- Baszki, Ron - röhögtem, mikor végre újra szagolható levegő csapta meg az orrom.
- Most mondd, hogy nem volt jó - vigyorgott.
- Srácok! - szólt közbe Ginny. - Mennünk kéne, ez nem tart sokáig.
Kirohantunk a suliból. A hídon futottunk össze Harryékkel.
- Megszöktetek? - ámult Hermi.
- Rókázó Rágcsával - nevetett a Weasley lány. - Elég undorító volt.
- És veletek mi volt? - érdeklődtem.
- Bevittük az erdőbe, ahol magukkal vitték a kentaurok egy kisebb vita után - ugrott rám Hermione. - Hiányoztál - súgta két puszi között.
- Te is nekem - mosolyogtam.
- No, mehetünk Londonba? - kérdezte Longbottom.
- Nagyon jók voltatok, kitettetek magyarokért - kezdte Harry - de elég bajotok volt már miattam -azzal elindult ki.
- Azt hittem, Dumbledore serege igazi hadsereg - szólt utána Neville.
Potter visszafordult.
- Ezt most nem kell egyedül csinálnod, Harry - mondta Ron.
- És hogy jutunk el Londonba? - tette fel a milliós kérdést a Kiválasztott.
- Hát repülni fogunk - felelt nemes egyszerűséggel Luna. - Gyertek!
Egészen az erdőig követtük. Ott megálltunk.
- Thesztrálok - ámult Harry. - Luna, egy zseni vagy.
A lány elpirult.
- Hogy mik? - néztem Hermi felé.
- Erre most nem érünk rá - ült fel valami számomra láthatatlan dologra Hermione. - Majd később elmagyarázom, gyere!
Feltápászkodtam mögé. Kettesével mindenki fel ült egy-egy állatra. Ezután a levegőbe emelkedtünk és elindultunk egyenesen oda, ahonnan nagy szenvedések árán sikerült lelépnem.
Nos a magasban szállások közepette igencsak vegyes érzelmek tomboltak bennem. Először is tetszett, mert elmondhatatlanul imádok repülni. Viszont ilyen repülésben még nem volt részem. Tökéletesen körbe láttam, nem takarta semmi a horizontot - egyedül talán Hermi háta. De még magam alá is láttam! Szóval fantasztikus utunk volt. És viszonylag hosszú. A Minisztérium bejáratánál szálltunk le, vagyis a telefon fülkénél. Amennyire csak tudtuk bepaszíroztuk magunkat az apró helyiségbe. Épphogy elfértünk. A Rejtélyügyi Főosztályra vezettem őket, sok évnyi épület bejárós tapasztalatom végett.
- Misztériumügyi Főosztály - mondta egy női hang a liftből az ajtó nyitódás kíséretében.
Óvatosan léptünk ki a hosszú, zord folyosóra. Nehéz csend telepedett ránk.
- Ez az - mondta Harry, majd megindult előre.
Feszülten közelítettük meg a bejáratot. Nesztelenül tártuk ki az ajtót. Egyből megcsapott az erős doh szag. Ahogy beértünk a szemem elé tárult az egész helység. Egy hatalmas raktárba érkeztünk tele 6-7 méter magas polcokkal. Ezek párhuzamosan álltak. Mindegyiken gömbök hada sorakozott. Korom sötét volt, így kénytelenek voltunk a pálcáinkkal világítani. Halk "Lumos!"-ok törték meg a csendet.
Harry előre rohant az álmában látott polchoz.
- Itt kéne lennie - mondta.
- Harry - szólt Neville. - Itt van a neved.
Potter odalépett a gömbhöz. Óvatosan leemelte.
- Harry! - kiáltott Hermi.
A távolban egy maszkos, fekete köpenyes alak jelent meg. Lassú léptekkel közeledett felénk.
- Hol van Sirius? - szegezte neki a kérdést Potter.
- Megtanulhatnád, hogy más az álom, és más a valóság - ezzel levette az álarcát.
Lucius Malfoy állt előttünk teljes valójában. Akaratlanul is tettünk egy lépést hátra.
- Azt láttad - folytatta a férfi - amit a Sötét Nagyúr a szemed elé tárt. Add ide, azt a jóslatot!
- Hacsak megmozdul, összetöröm! - kiáltotta Harry.
Ekkor egy ismerős női hang irritáló kacaja hasított a levegőbe.
- Kitanulta a játékot - mosolygott hátborzongatóan.
- Bellatrix Lestrange - nyögte Neville.
- Neville Longbottom volnál? Hogy vannak apuék?
- Ha bosszút állok, jobban lesznek! - szegezte neki a pálcáját.
Erre persze a némber is hasonlóan cselekedett.
- Jó - kezdte Lucius. - Most mindenki szépen megnyugszik. Rendben? Mi beérjük a jóslattal.
- Voldemort csak ezért csalt ide engem? - kérdezte a Kiválasztott.
- Kimeri mondani a nevét - ámult Bellatrix. - Te undorító félvér! - üvöltött.
- Semmi baj - mondta az idősebb Malfoy. - A fiu kíváncsi, ez a korával jár. A gömböt csak az veheti le, akiről a jóslatban szó van. Ez neked igazából szerencse.
Hirtelen több álarcos alak jelent meg körülöttünk. Teljesen körbe vettek.
- Nem foglalkoztat a kérdés - folytatta Lucius - hogy honnan ered a kapcsolat közted és a Nagyúr között? Hm? Hogy vajon miért nem tudta megölni a kis gyermeket, aki voltál? Érdekel milyen titkot rejt a sebhelyed?
Közel jött Potterhez. Vészesen közel.
- Minden válasz ott van, a kezedben - mutatott a gömbre a férfi. - Nem kell mást tenned, csak add ide, és én mindent megmutatok neked.
- Tizennégy éve várom ezt - nézett rá Harry.
- Hosszú idő.
- Egy kicsit még tudok várni. Most!
A vezényszóre egyszerre kiáltottuk a "Stupor!"-okat. A halálfalókat meglepetésként érte a támadásunk. De sajnos még így is pillanatok alatt kivédtek mindent. Futni kezdtünk a kijárat felé. Útközben azonban többször újra kellett terveznünk az útvonalat, mert valahogy mindig bevágott élénk egy maszkos bohóc. Addig-addig kavarogtunk,.míg végül teljesen elvesztettük egymást. Hirtelen egyedül maradtam. Mindenfelől támadó és védekező bűbájok hangját véltem hallani. Apróbb háborúk zajlottak mindenütt. Helyenként egész polcok dőltek le. Egy pillanatra megtorpantam. Próbáltam bemérni a neszek alapján, hogy mégis merre kéne mennem. Halk lépéseket hallottam magam mögül. Megfordultam és ott állt előttem - megint - Bellatrix Lestrange teljes mivoltával.
- Szia, fiú - mosolygott negédesen. - Mit csinálsz te itt egyedül? Csak nem eltévedtél? Pedig olyan hosszú ideig éltél itt...
- Mit akarsz?! - szakítottam félbe.
- Tudod te azt nagyon jól - vigyorgott. Hisz már réges rég megálmodtad.
Rám szegezte a pálcáját.
- Utolsó kívánság? - nézett rám.
Az egész életem lepergett előttem egy röpke másodperc alatt. Minden, amire csak emlékeztem. Hogy apám sosem foglalkozott velem. Hogy akkor lettem igazán valaki, amikor beléptem a Roxfort kapuin. Hogy Hermione tett teljessé. Könnybe lábadt a szemem. Hát igen, ez azért hiányozni fog. Elmosolyodtam.
- Te meg minek örülsz? - ripakodott rám.
- Dögölj meg! - rántottam én is pálcát.
- Avada Kedavra!
Éreztem, ahogy eltalál valami. Ezután tehetetlenül estem a földre. Minden elsötétült.