Fáj, hogy már nem vagy velem (AOT Rivetra)

Talán, ha egy kicsit is...

Két héttel később

847. december 25.

Elaludt nyakkal keltem fel a mai napon, ráadásul, a hátam is elgémberedett az ülve alvástól, ami megint a székemben ért engem, tetejébe pedig belerúgtam az asztal sarkába, és persze, nem cipőben voltam, hogy ne érezzem.

Ráadásul, mivel tél volt, a hőmérséklet is elég hideg, fagypont közeli értékekkel, dideregve kerestem elő egy vastag pulóvert, közben pedig átkoztam minden létező és nem létező dolgot azért, mert ebben a kalitkában kell töltenem az időmet tavaszig, mivel addig semmilyen útra nem fogunk menni.

Innen tudtam, hogy kurva jól indul a mai napom.

Eleve gyűlöltem a születésnapomat. Az anyámra emlékeztetett, akit ekkor vesztettem el kilenc évesen, és Kenny-re, akit – ennyi idő után tudva – képes lettem volna apámként szeretni, de ő is eldobott, mint egy használt zsebkendőt, megerősítve bennem a tudatot, hogy én bizony senkinek sem kellek.

És ezt biztos Hange-k az orrom alá fogják dörgölni, ahogy őket ismerem.

Jobb híján, hogy lenyugtassam magam, amiért már így sikerült felcseszni az agyam, egy kendőt kötöttem az arcom elé, és engedtem egy vödör meleg vizet, hogy takarítani kezdjek.

Kimentem a folyosóra, és az ablakokat kezdtem vízzel áttörölni, majd száraz ronggyal újratörölni. Hajnal volt még, olyan hat körül lehetett, épp ezért senki sem volt még a folyosón, ami most kicsit lenyugosztott.

Igaz, most nincsenek is sokan a szálláson tekintettel a karácsonyra, a legtöbb katona, akinek még volt valamilyen élő rokona, az elutazott, és csak a következő évben jöttek vissza. Én, persze mondanom sem kell, maradtam a fenekemen.

A csapatom közül is szinte mindenki hazament, egyedül Petra maradt a szálláson, amit furcsálltam először, de nem kérdeztem, miért. Nem az én dolgom, hogy mit csinál.

Nem sokat beszéltem vele az óta, és ebben közrejátszott az is, hogy egyáltalán nem emlékezett arra, hogy mit művelt részegen. Engem pedig ez mindennél jobban idegesített.

Az óra ketyegett, majd egy idő után elkezdtek a szobákból kiszállingózni a katonák, mind jó reggelt kívánva nekem, amit egy mérges morgással díjaztam. Jó reggelt, meg a...

Ekkor találkoztam Erwin-nel, aki Hange és Mike társaságában ment az ebédlő felé. Na ezek is kora reggel itt rontják a levegőt...

- Szép jó reggelt, Törpi! – rikácsolt a négyszemű. – És boldog szülinapot! – közeledett felém kitárva mindkét karját, amiket az utolsó pillanatban sikerült kikerülnöm.

- Engem te ne ölelgess, még valami halálos betegséget ragasztasz rám...

- Na, ne legyél már ennyire morci... - vigyorgott, mire Mike csak a szemét forgatta meg.

- Isten éltessen, Levi – mondta Erwin is.

- Aha... - válaszoltam. – Összekoszoljátok azt, amit már letakarítottam, szóval tűnés innen, és menjetek, hogy tömjétek a fejeteket.

- Azonnal... komolyan, ma két ballábbal keltél fel? – sóhajtott Hange. – A szokottnál is morcosabb vagy.

- Tch...

- Hagyjátok – szólalt meg Mike. Na kösz, végre valaki, aki békén akar hagyni. – Lehet rosszul érinti a tudat, hogy ilyen öreg lett – mosolygott, ahogy beleszagolt a levegőbe. – Pont, ahogy gondoltam.