HAPPY. LEE JENO

V.

— jina, hol vagy? — nyitotta ki a húga, s egyaránt anyja szobájának ajtaját, majd óvatosan lesett be a helyiségbe.

a legkisebb testvér, kezében a mackójával, a földön eldőlve húzta a lóbőrt. halk szuszogása a néma szobában tisztán kivehető volt, jeno pedig mosolyogva, a fejét rázva lépte át a küszöböt, és óvatosan vette ölébe a kislányt, akinek az fel sem tűnt. továbbra is békésen szunyókált, a bátyja vállára hajtva a fejét.

a fiú egy pillanatra lefékezett, és egy pillantást vetett a durmoló jinara. bármennyire is rossz hangulatban volt, a testvére miatt ajkának sarka fülig ért, leplezni se tudta a húga felé irányuló szeretetét. nem mintha ez lett volna a gondolata.

— ezt szeretem látni — mondta halkan jeno anyja, mire a fiú az ő irányába kapta a fejét, s szülejét nézte, aki egy szál cigarettával a kezében dőlt az ajtófélfának.

— én átélni szeretem — sóhajtott, majd nehézkesen rávette magát, hogy ágyába helyezze húgát.

gondosan betakargatta a kislányt, aki békésen szundikált. jeno körbenézett a helyiségben, szemével átfutotta minden sarkát, hogy megtalálja azt, amit keres. nem is telt olyan sok időbe, az ablak alatt lévő fotel mellett lelt rá egy dinoszaurusz plüssre, amelyet jina kifejezetten kedvelt. szemét dörzsölgetve nyúlt érte, nem kellett olyan nagyon nyújtózkodnia. odaadta azt számára, míg mackó uraságot magához vette.

lopva anyjára pillantott, aki csak szótlanul nézte őt. tudta, hogy annyi mindent mondana számára, ám mégsem tette meg. jeno fejében is motoszkált pár gondolat, aminek szívesen hangot adott volna, de ő se cselekedett. csak némán, a szavak súlyának terhétől megfáradva tartózkodtak a helyiségben. nyelvük hegyén azon dolgokkal, amikről tényleg fontos lett volna társalogni. csak nem tudtak.

nem volt ahhoz elég merszük. felhánytorgatni olyan dolgokat, amiket már régen eltemettek az elméjükben. a szívükben.

— szerintem akkor én most megyek és elkezdem azt a szart — állt fel az ágy mellől, majd azonnal kijavította magát. — azaz, a fogalmazásomat.

még mielőtt végleg elhagyhatta volna a helyiséget jeno, anyja a vállára helyezte a kezét, ezzel megállítva őt. a fiú sóhajtva nézett anyukájára, szemei könnybe lábadtak, ám próbálta azokat visszatartani. tudta, hogy anyja előtt semmi esélye elrejteni érzelmeit, bármennyire is igyekszik vele. szüleje előtt nyitott könyv volt. bármennyire is próbálta azt becsukni, a könyvjelző mindig ott volt. a befejezetlen résznél.

— lee jeno, kérlek, írd meg normálisan. bízom benned. add ki a lelked. jobb lesz — nézett mélyen a fiú sötétszín szemeibe, mire ő csak bólintott.

semmit nem mondott.

nem is kellett.

az a pillantás többet mondott ezer szónál.
az a pillantás, ami már oly' régóta jelentett többet mindennél.
az a pillantás, mely megakadályozta abban, hogy élete legrosszabb döntését végrehajtsa;

jeno kisiskolás korában csendes gyerek volt. iskolában mindig meghúzta magát a tanterem sarkában. szótlanul ült, s maga elé meredt a szünetekben, miközben a többiek a barátaikat felkutatva hagyták el minél hamarabb a fülledt helyiséget, melyben a tudás képletes szaga terjengett. nem akarták tovább szívni azt magukba.

jeno sem. viszont a bökkenő csupán annyi volt, hogy egyetlen ismerőse sem volt. egyedül pedig félt.

a nagy épületben, olyan fiatalon. nem volt bátorsága kitenni a lábát, s szembenézni a többi diákkal, akik egytől-egyig idősebbek voltak nála. akik megfélemlítették őt pusztán kinézetükkel. pedig tetteikkel csak segítették volna őt.

minden napja így telt. rettegéssel. pedig oka nem igazán volt erre. az iskolatársai szerettek volna barátkozni vele, viszont ő senkinek sem engedte. senkit sem akart a maga közelében tudni. holott tudat alatt erre volt szüksége.

egy nap, talán másodéves volt az általános iskolában, év közben egy új tanulóba botlott a menzára tartva. bocsánatkérésekbe burkolózva szeretett volna elslisszolni az ismeretlen mellett, ám az elállta az útját. magasabb volt, erősebb, és valamiért sokkal magabiztosabb, mint jeno.

noha mára már nem minden van így.

a másik fiú mosolyogva nézte jenot, aki karját a mellkasa előtt összefonva vezette tekintetét az arcára.

— ha akarsz valamit, csak mondd meg. szeretnék menni ebédelni — motyogta lee, mire a másik fiú nevetve állt félre az útból, ám jeno nem hagyta el társaságát. még nem.

— na jaemin vagyok, örvendek — nyújtotta kezét az idegen, a lee fiú pedig zavartan rázta meg azt.

— öhm, az én nevem lee jeno.

— úristen, de szép neved van! hé, nem akarsz körbevezetni a suliban? reggel elvesztem és még óráról is késtem — nevetett fel jaemin, jeno pedig egy mosolyt erőltetett arcára.

— megtehetem.

— kérlek — biggyesztette le ajkát na, mire az alacsonyabb a szemét megforgatva bólintott egyet.

— oké, de csak miután ettem.

a nappali kanapéja mellett elhaladva magához vette az arra ledobott szürke pokrócot, amit még reggel hagyott ott. előző éjszakáját ott töltötte, hiszen késő estig a nappaliban olvasott, nagyanyja által készített takarójával borítva. az álom váratlanul nyomta el. de egészen kielégítőnek hatott negyvenhét ébren töltött óra után.

szeme a dohányzóasztalon elhelyezett könyvekre vándorolt, amelyek közül az egyik már legalább pár éve ott hevert. a szépirodalmi regény fedelét már vastag rétegben borította a por, viszont nem törölte le azt róla. csak távolról szuggerálta azt. nem akarta megérinteni, hiszen ezer százalékban biztos volt abban, hogy a lelkiállapotának nem tenne jót, ha azáltal emlékek milliói lepnék el elméjét.

elnyomott egy apró ásítást a fiatal. megdörzsölte égő szemeit, próbálva ezzel valamivel éberebbé tenni magát. pulóverének ujja eltakarta kézfejét, nem is igazán zavarta ez őt. nem volt hűvös, ám olyan meleg sem. szükségeltetett az a fekete pulóver, nem is igazán a hőmérséklet miatt.

a nappali kijáratában vette fel a felsője kapucniját, és lehajtott fejjel battyogott a szobájába. minden addig a kezében tartott dolgot az ágyára dobott, melyből mindegyik lassan a földön végezte. jeno is padlón volt, noha ő minden erejével azon volt, hogy ezt sikeresen elrejtse a világ elől.

az irodaszékében helyet foglalt, majd a fekete monitorra nézett. az egérre. a gépházra.

lejjebb csúszott a székben, majd az egere megmozgatásával ismét el tudta érni, hogy a masinán alapértelmezett módon beállított háttér szemezzen vele. unottan vezette a kurzort a words ikonjára, majd kettő kattintással nyitotta meg a programot.

elképesztő lassúsággal töltött az be, ő pedig nagyot nyelve vezette ujjait a kissé mocskos billentyűzetre. fogalma sem volt hogyan kéne belekezdenie az egészbe.

egy kevéske magabiztosságot magába vert, és lenyomta az első, aztán egy csomó másik billentyűt.

"Fogalmazás tanár bának Lee Jeno tollából."

hatásos cím lenne? nem igazán, még csak nem is végleges. hogyan is lenne, mikor életét sokkal másabb szavakkal is tudja jellemezni.

kegyetlen.

szívfacsaró.

ő neki mégis egy dolog jutott eszébe. egyetlen szó.

feltűrte pulcsija ujját, ügyet sem vetett a kéklő foltokra alkarján. otthon nem kell takargatnia azokat. senki sem fogja azt bámulni kikerekedett szemekkel.

kitörölte az addig leírt dolgokat, és egy picit átfogalmazta a címet.

"BOLDOG."