HAPPY. LEE JENO

II.

a könyvtár ajtaja előtt pár pillanatra elidőzött jeno, s az üvegajtóra felhelyezett plakátot vizsgálgatta. egy irodalmi versenyt hirdetett, amelyet a diákönkormányzati hét folyamán óhajtottak lebonyolítani. jeno még meg is fontolta volna azt, hogy indul rajta, ám egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy bármi ilyesfajta dologba belefogjon. agya egy része folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy elbukna. annak sérelmeit túl sokszor megtapasztalta, nem vágyott arra, hogy ismét megízlelje annak keserűségét.

hatalmas ásítás közepette nyitotta ki a könyvtár ajtaját, s óvatosan kukkantott be a szinte teljesen üres helyiségbe. valamivel több magabiztossággal lépett be, és azonnal a könyvtáros felé fordult, aki természetellenesen hangos horkolásba burkolózva húzta a lóbőrt. a száját elhúzva inkább arra az elhatározásra jutott, hogy a lehető legtávolabbi helyre menekül mind a könyvtáros, mind az iskolatársai, mind az egész világ elől.

a könyvespolcok kerülgetése közben az agya folyamatosan csak azon kattogott, ami az ebédlőben történt. ami elmúlt, azon felesleges rágódni, de ez a cselekedet nem jenora vallott. mindig azon járt az esze, hogy mit tehetett volna jobban. mit ronthatott el. válaszokat keresett olyan kérdésekre, melyek már aktuálisnak nem voltak nevezhetők.

a használt tankönyvek polca melletti padot fürkészte, miközben a táskáját vetette le a hátáról. az arcát dörzsölve ült le az egyik párnázott székre, a maga mellettire pedig hátizsákját helyezte el. szinte azonnal a padra könyökölt, s kezén pihentetve a fejét, lehunyt szemekkel kezdett dúdolgatni egy dallamot. igazából nem is volt tisztában azzal, hogy mit is dudorászik, viszont számtalan alkalommal hallotta már a rádióban, illetve pár diáktól is egyaránt.

— nirvana? — szólalt meg halkan valaki jeno mellett, mire a fiú ráérősen kinyitotta a szemét, s azt az őt megzavaróra vezette.

— lee, miért vagy itt? — kérdezte a szintén lee névre hallgató, és kérdőn nézte a felette állót, aki mosolyogva döntött úgy, hogy a fiatalabbal szemben ül le.

— benéztem. igazából tudtam, hogy itt vagy és meg akartam nézni, hogy minden okés-e.

— miért ne lenne? — nevetett fel jeno, ám lee taeyong tisztán érezte hangnemében az erőltetettséget.

— jaehyun egy centire volt attól, hogy letépje a tökeid. szerintem itt semmi nem okés — fogta komolyra yong.

— csak véletlenül sétáltam neki. ő volt útban — vonta meg a vállát a fiatalabb, és a székében hátradőlve méregette a másikat. — még mindig nem értem miért foglalkozol ennyit velem.

— én se tudom megérteni — suttogta, és egy mosolyt erőltetett az arcára. — nem voltál kémián, ha jól láttam. tévedek?

— oké, boszorkány vagy, hogy ezt tudod?

— csak szemfüles — kacsintott, s folytatta. — a kémiai előadóból láttam kijönni az osztályod, de téged viszont nem. ha jól tudom park haeun nagyon szeretne veled megismerkedni, ott várt, szerintem rád.

— ha tudnám is ki az a haeun... — motyogta jeno.

— ne legyél ilyen balfasz, és talán megtalálhat a szerelem.

— szerelem? jobban tudom, hogy mi az, mint te.

[...]

a zajtól mentes mellékúton botladozva kerülgette a kisebb-nagyobb tócsákat jeno. az előző napi vihar maradványaként szolgáló pocsolyákra nézve a fiú viszontláthatta magát bennük. sóhajtva lépett át egyet, ügyelve arra, hogy ne ázzon meg a cipője. nem volt szándékában lebetegedni, utálta azt az időszakot, amikor az ágyhoz láncolva kell magába döntenie a forró teákat, melyek íze miatt legszívesebben elhányná magát. de a legmeghatározóbb oka nem ez volt annak, amiért nem szerette, ha elkapta a járványt. leginkább az otthoni környezet miatt akart folyamatosan is egészséges lenni.

a pokolban nem akarta magát pokolian rosszul érezni.

a páradús levegőt mélyen beszívva pillantott a borús égre, egy pillanatra lefékezett. a távolba meredt, és egy apró mosoly kúszott addig érzelemmentes arcára. a házuk felé vezető úton mindig fogócskát játszott a legjobb barátaival. mára már nem játszanak semmit sem. sőt, már nem is beszélnek egy szót sem. mert minden megváltozott.

a kezét a zsebébe rejtette, és a fejét lehajtva folytatta az útját hazafelé. minél hamarabb otthon akarta tudni magát, a délelőtti napsütés akkorra tovatűnt, helyette végeláthatatlan szürke felhők sorakoztak az égen, vészjóslóan tekintve le jenora. egymás után két este is a viharban alvás kezd kényelmetlenné válni. a dörgő ég, a szobát halványan betöltő fény, miután lecsapott a villám — a rémálmok előidézője is lehet akár.

ahogy feltűnt szeme előtt a talán túlságosan félreeső házuk alakja, megkönnyebbülten vette sietősebbre a formát. nem foglalkozva már a saras úttal, szinte már futva közelítette meg azt, s áldta az istent, hogy még azelőtt sikerült hazatérnie, mielőtt leszakadt volna az ég. baljós volt ám az egyre növekedő sötétség, ám ez őt már nem érintette. amint belép a kényelmet nyújtó lakásba, már mit számít neki, hogy kint harminc vagy tizenöt fok van.

a bejárati ajtó kulcsát előkutatta a nadrágja zsebéből, és azt elfordítva a zárban, a kattanás apró hangja után fellélegezve törölte meg a lábtörlőben a cipője talpát. tudta, hogy anyja nem fogja díjazni, ha mocskos lábbal lép be a házba, ő pedig szeretett anyja kedvére tenni. ha már az nem tette, akinek a leginkább kellett volna.

hangtalanul zárta be maga mögött az ajtót, és szinte azonnal helyezte a lábbelijét az annak fenntartott cipőtárolóba. rend a lelke mindennek, vallja a lee család.

— megjöttem! — dobta le a táskáját jeno az előszobában, majd a nappali ajtaja felé somfordált, annak reményében, hogy ott várja őt valamelyik családtagja.

kitörő örömmel fogadta őt kishúga, jina, aki a lábába csimpaszkodva kezdett bele szinte azonnal a magyarázásba. jeno kacagva vette fel őt az ölébe. egy lágy puszit adott a kislány orcájára, aki olyan erősen szorította a fiút magához, ahogyan csak tudta.

— szia jina — mondta jeno, és húgát a karjában tartva sétált be a konyhába, ahol nővérével és édesanyjával találta magát szemben. — csá — köszönt a családtagoknak a fiú, majd az egyik széket elfoglalta, s ölébe ültette jinát.

— na, megjött a rosszfiú — pillantott fel papírjai közül jeno nővére, jahyun.

— most mi van? — kérdezte jeno és a nővéréről anyjukra kapta a tekintetét.

— ő nem rosszfiú, csak egyszerűen lusta — pillantott hátra válla fölött az anyuka. — és ezen ma szépen változtatni fog.

— tegnap mosogattam, ma jahyunon van a sor! — kapta fel a vizet jeno, ám a nevető édesanyja hatására inkább csak összezavarodottan, kérdésekkel telve vonta össze szemöldökét.

— tudjuk, hogy nem egy író veszett el benned, de...

— már ti is kezditek — szakította félbe jahyunt jeno.

— csináld meg, fiam. mr. park hívott telefonon, és sajnálattal értesített afelől, hogy nem végezted el jól a kiszabott munkát. az én fiam vagy te egyáltalán? — kérdezte dühösen lee anyuka, és hátat fordított a tűzhelyen készülő, fazékban lévő akárminek.

— baszki, akkor megcsinálom — forgatta meg a szemét a család egyetlen fiú tagja, és jina hónalja alá nyúlva emelte el őt öléből.

— helyes! — mosolyodott el jahyun, miközben golyóstollának végét rágcsálta gondolkozás közepette.

— tudod jahyun, szerves része leszel az egész esszének.

— az életed alakulásának is szerves része vagyok, te kretén — tette le tollát az asztalra a nővér, majd a karját összefonva dőlt hátra a székében.

— furcsa kreténnek szólítani azt, aki megvédett téged olyan helyzetekben, amikor más nem tudott volna.