Life Note

Akár egy vihar

Tokió, Japán

Késő délutáni zápor zúdult Tokió városára. Az emberek esernyőkkel a fejük felett rohangáltak a szupermarket előtt, akár a mérgezett egerek, azonban Renée nem sietett sehová. Szerette az esőt, mániája volt egyes egyedül bőrig ázni, aztán hazaérve kiélvezni a forró zuhany által nyújtott örömöket. Azonban most nem volt egyedül. Ugyanis egy fekete szárnyakkal megáldott, együgyü vigyorú lény végig a sarkában volt. Hiába dugta be a fülhallgatóját, jelezvén a halálistennek, hogy jelenleg nem kíváncsi rá, az csak nem hagyta abba a folyamatos szájjártatást. Renée kinyitotta vastag ajkait, majd átható lélegzetet vett azokon keresztül. Megpróbált az orrán is mélyeket szippantani, de hiába, ettől sem nyugodott meg. Szó szerint kitépte füléből a zenét biztosító madzagot, majd idegesen meredt Ryukra.
- Hányszor szóltam már, hogy az utcán nem beszélgethetünk? - dorgálta meg a teremtményt, mire az sértetten bámult vissza rá. Az ifjú Kira már éppen folytatta volna a szentbeszédet, miszerint mások idiótának nézik, ha magában beszél, azonban fehér érintőképernyős telefonja hangosan csörögni kezdett.
- Haló? - szólt bele, miközben megtörölgette az orrát. - Apa, te vagy az? Jó, rendben, itt várlak!
- Ki volt az? - kiváncsiskodott Ryuk, miközben erőszakosan megpróbálta kirángatni Renée kezéből a papírzacskót.
- Ryuk, fejezd be, még a végén meglátják a lebegő szatyrot! - suttogta erélyesen a fiú. - Ilyen viharban eljöttem neked almát venni, mert folyamatosan nyavajogtál, szóval igazán jössz nekem eggyel! Mondjuk azzal, hogy befogod!
A szidás a tervezettnél rövidebb ideig tartott, ugyanis a parkoló végében felvillant egy fehér Mercedes-Benz. Pontosan ugyan olyan, mint Renée mostohaapjáé.
- Nahát, milyen hamar ideért! - csodálozott el Renée. Felkapta fejére fekete pulóverének kapucniját, majd elindult az autó felé. Amikor odaért, rosszalóan figyelte, ahogy a halálisten már helyet is foglal a hátsó ülésen. Renée le sem vette a szemét róla, miközben beszállt az anyósülésre. Elővett egy zsebkendőt, kifújta az orrát, majd félig-meddig leerőszakolta magáról kapucniját.
Amikor a szemetes felé nyúlt, csak akkor vette észre a kormány mögött ülő lányt, aki hatalmas, ijedt szemekkel bámult rá. Hosszú barna haja fehér csíkokkal tarkítva, a feje tetején befonva, felkötve simult a hátára.
Fehér pólót és vele megyező színű rövidnadrágot viselt. A cipője szintén tejszínben pompázott, jóformán világított napbarnított lábán.
Másodpercekig csak bámultak egymásra. Az autóban megfagyott a levegő. Renée kéze megállt félúton, zsebkendőjét elejtette, kapucnija alól már kilógott a kócos, szőke haja.
- A-azt hiszem... rossz autóba szálltam... - motyogta halkan, miközben akaratlanul végignézett a lányon. Hm, nem is rossz, gondolta magában.
- Hát, én is azt hiszem - cincogta bátortalan, vékony hangon a lány, miközben fülig vörösödött. Apró, ideges levegővételekkel bámulta a fiút, de még így is érezte parfümjének bódító illatát, ami hamar betöltötte az egész autót. Hiányzott neki ez illat, melyet egyre halványabban lehetett csak érezni, miután a fiú zavartan kipattant a kocsiból, s elrohant valamerre.
Lier még percekig meredt maga elé, feszülten szorongatta az ölében fekvő L-t, a kedvenc plüssét. Még sohasem beszélt egy idegennel sem. Félt tőlük, rettenetesen félt az összes embertől. Azonban, ez a fiú viharként robbant be az autóba, s ugyan olyan gyorsan is távozott, akár egy zápor. Lier pedig beszélt vele.
Neki még ez a két mondat is hatalmas előrelépésnek számított.
- Valami baj van, Lier? Feszültnek tűnsz - tolta fel az orrán vastag üvegű szemüvegét aggódva Watari, miután visszaért az üzletből.
- Nem, nincs semmi - füllentett a lány, aki időközben átült az anyósülésre, majd az ablak felé fordította fejét.
Az egymással versenyző kövér esőcseppeket bámulva akaratlanul is elmosolyodott.