SHATTERED - összetörve

FÁJDALOM

Az elvesztésed fájdalommal járna...Már a puszta gondolata is úgy érzem, apró repedéseket futtat végig a szívemen, melyek egyre csak szorítják. Mintha körém tekertek volna egy kötelet, ami ahol csak bőröm éri, égeti. Csak égeti, marja, szorítja, minden erejével préseli ki belőle a megmaradt levegőt. Eléri, hogy fuldokoljak. Hogy tértre borulva könyörögjek a végéért. Hogy sós könnyek fussanak végig kipirult arcomon. Úgy érzem, nem kapok levegőt. Fuldoklom. Sikítani próbálnék, de nem enged szóhoz jutni. Néma kiáltások hagyják el a torkomat. Megbénít. Megbénítja az egész testemet, minden porcikámat. Feszít, szorít, széttép belülről egyszerre. Úgy érzem mozdulni sem bírok. Mert minden mozdulat, minden lélegzetvétel egyre nehezebb. Néma könnyek. Néma sikolyok. Néma segélykérés, amit senki sem hall. Néma szenvedés, amit senki sem lát. A világ legpusztítóbb fájdalma ez. Mert nem tehetsz ellene semmit. Benned van, belülről próbál meg teljesen megfojtani, akárhogy is próbálkozol, ellene nem nyerhetsz. Érzed ahogy szétárad a testedben, a mellkasodból. Majd az apró repedések egyre mélyebbek lesznek. Szinte érzed, ahogy a kés éle végigszalad a vonalakon, a fájdalom egyre erősödik. Szorít. Feszít. Nyom. Lüktet. kétségbeesetten próbálnál menekülni, de előle nem lehet. Ott van benned. És nem akar távozni. Mert neki szüksége van rád.

Érzem, ahogy egyre inkább küzdök, egyre gyengébb leszek. Érzem, ahogy lassan elhalnak a néma sikolyok, mert azok is nehezemre esnek már. Csak fekszem, és némán tűröm. Mintha megállás nélkül rugdosnának, mintha késsel döfnének a mellkasomba, minden egyes lélegzetvétel során.

Fáj. Egyszerűen fáj. Az élet legapróbb dolgai. Mozzanatai. Dallamai. Minden, ami eddig a boldogságot, a fényt jelentette. Most mintha mindenre szürke köd borult volna. És hiába próbálom, kétségbeesetten, utolsó erőmmel lerántani a leplet. Nem megy. Amit keresek, oly messze van. Felé nyúlok, de messze van már. Minden, ami idáig mámoros boldogságot okozott lelkemnek, most értelmét vesztette. Fájdalmat okoz minden.

Vajon eddig is ilyen nehéz volt minden? Nehéz volt felkelni, hagyni, hogy a boldog álomvilág köddé váljon. Nehéz volt elindulni, emberek közé menni, és ilyen nehéz volt eddig is mosolyogni? Eddig is ilyen nehéz volt egy boldog emberre nézni? Miért okoz szenvedést az élet alapvető dolga, mint az evés, a lélegzés, vagy egyszerűen a puszta létezés?

Mintha csak árnyéka lennék önmagamnak. Hamis mosoly, hamis nevetés, hamis szavak, melyek ajkam elhagyják. Csak hogy ne lássák. Hogy ne lássanak annak aki most vagyok. Egy sebzett ártatlan lény, aki közöttük bolyong, céltalan, és magányosan. Küzdök. Nem azért, hogy elnyomjam a fájdalmat. Már rég feladtam a harcot. Tudom hogy nem lehet. Mert ez soha nem lesz más. Hisz minden rád emlékeztet. Mostanában leginkább az éjjeli könnyeim.

Mert mikor leszáll a sötétség, s mindenki alszik, végre az lehetek aki vagyok. Bezárhatom az ajtót. Összekuporodhatok a földön, takarók, párnák közt, amik mind rád emlékeztetnek. Magamhoz ölelhetem gyerekesen plüssjeim, nézhetem a csillagokkal tarkított égboltot, ami alatt első csókom kaptam tőled. Az emlékek és a szomorú zene, mely betölti a sötét szobát, az egész nap eltompított fájdalmat megsokszorozva zúdítja rám. És átadom magam neki. Csak szenvedek. És hagyom hogy magával ragadjon a fájdalom. Mert ez az egyetlen amim maradt belőled.