"Az Akadémia"
Hideg szél járta keresztül az utcákat, amely a fák leveleit vad táncra kényszerítette. Nem volt tél, sőt az ősz is távol volt, de a csontig hatoló fagyos levegő mindenkit megborzongatott. Aki tudod, hamar hazatért meleg otthonába, de voltak olyanok is, akik a zord időjárás ellenére is maradtak a éjszaka rejtelmeibe. Így cselekedet Kurusaki Karin, aki éppenséggel dühösen szelte az utakat. Fekete haját megnövesztette és ki engedte, sötét íriseibe a düh csillogót, fülébe bömbölt a kedvenc bandájának legjobb dala. A hideg ellenére mégis egy rörid testhe simuló nadrágot és egy lenge top féleség díszelget rajta.
Karin már nem az a kisgyerek amióta középiskolába jár. Igaz fiús stílusa nem változott, de látszott rajta, hogy egy érett felnőtt nő lett belüle. Sok férfi meg is bámulja alakját, fenekét és kebleinek méretét is egyaránt.
Lassan kocogott, hisz nem akart Ichigoval találkozni, hisz folyton veszekedtek az utóbbi időben, kis semmiségek miatt is. Ha nem értettek valamiben egyet, ment a halálig menő küzdelem és ezeket után azt érezte, hogy elvesztette azt a jófej és szuper bátyját, mióta kinevezték kapitányá. És ezt akarta elkerülni.
Egy vérfagyasztó sikoly tőrte meg az éjszaka csendjét. Karin hirtelen megállt és egyenesen az előtte tornyosuló lidircre emelte tekintettét. Az arcát egy bikakoponya takarta, amin három vörös csík haladt át keresztbe. Mellkasán egy szabályos kör alakú lyuk éktelenedett, teste kékes-lilás színben pompázott, magaságga meghaladta egy négy emeletesház méretét, csápok nőttek ki a hátából és két méteres hosszú karmaival zárta el a lány utját. Kurusaki kivette fülléből a mini hangszorókat, de tovább sem szakította meg a "szem" kontaktust.
- Mekkora lélekenergia! Te aztán finom falat leszel számomra - nyalta végig maskját hosszú nyelvével, amitől Karin elfintorodott. Undorítónak találta. - Csak nem félsz tőlem Kicsilány?
- Nem, csak undorítónak tartalak - felelte nyugodtan majd felnevetett.
- Mi olyan viccesz?
- Csak, hogy tényleg azt hiszed hagyom magam megenni. Szánalmas!
- Majd meglátjuk - indult el a lány írányába, de eltért előle az egyik fa mögé húzodott. Gyorsan körbe nézet, hátha talál valamit amivel megmenthetné az életét. De hiába kutakudott a szemével, sajnos nem talált semmit. Elfogta a rettegés, a halál félelem és a beletörödés.
- Gyere elő Kicsilány! Nem menekülhetsz örökké! Vagy bújocskázni szeretnél? - Vékonyította el a hangját a szörny, mintha tényleg egy gyerekkel játszadozott volna. A hangja egyre közelebb és közelebbről lehetet hallani. - Akkor számolók egy, kettő, öt, kilenc és tíz - mondta és egy mozdulattal kitépte azt a fát, mely mögött Karin biztonságba tudhatta magát. - Megvagy! - Ragata meg a lányt és emelte a szája felé. Próbált kiszabadulni a lidérc karmai közül, de mind hiába, hisz túl erősen tartotta.
A hideg éjszaka még fagyosabb lett. Egy csapásra lettek figyelmesek, amitől mindent jégtakaró borított. Karin hirtelen zuhanni kezdet, egyenesen a beton keménységű járda felé. Már felkészült, hogy ebbe belehal, de hirtelen két erős kar közöt találta magát.
Felnézet és kikerekedet a szeme. Egy fiatal fiú tartótta, akinek szokatlan világos szemmel, fehér haja, mit az utolsó találkozása óta másképp hordot, fekete halálisten ruházata és fehér kapitányi köpenye árult el.
- T...Toshiro...
- Rég talákoztunk Karin - mosolyodott el. Lassan és óvatosan tette le a lányt a biztos talajra. - Nem eset bajod?
- Nem, hála neked. Ha nem jöttél volna, biztos most kajaként végzem - mosolyodott el lazán és tarkójára tette egyik kezét. - Amúgy mi járatban erre felé? Ha nem csal az emlékezetem, akkor négy évve voltál itt utóljára!
- Hozzád jöttem!
- Hozzám? Csak nem focizni szeretnél?
- Azt is, de előtte, - kezdett kutatni a köpenye belső zsebébe, amiből egy fehér papírt húzott elő - ez a tiéd!
- Mi ez? - Húzta fel az egyik szemöldökét, miután elvette a tárgyat
a fiútól.
- Egy levél, az akadémiától!
- Akadémia? - Tette fel a kérdés, majd kibontotta a levelt és kezdte tanulmányozni. - Hogy lehet ez?
- Nem is örülsz neki? - Fordított hátat a kapitány, de Karin eléállt és mosolyra húzta ajkát. Toshiro is így cselekedett, ám nem tudta miért.
- Nem arról van szó, csak Ichigo azt mondta, hogy halálisten nem lehet olyan aki az Emberek Világban él!
- Nem is lehet, ezért az én felelőségem alá fogsz tartózni! Amint befejezted az akadémiát a 10. osztaghoz tartózol majd, - hadarta el egy szuszra a kapitány - persze ha akarod, nem köte...
- Hogy ne akarnám? Köszönöm Toshiro - ölelte meg a lány és egy puszit nyomot a leendő kapítánya arcára, amitől elvörösödött. - De lenne egy kérdésem!
- Had halljam! - Rendezte vissza vonásait, majd megpróbált a lányra összpontosítani, ami nagyon nehezen ment, mivel elvonta valami a figyelmét. Egy szép ívelt ajak és a lány aki még mindig közel állt hozzá. Szíve vadul dobbogot, gyomrában mintha ezer meg ezer pillangó kezdetek volna háborúba, nem akart mást, csak még közelebb kerülni a lányhoz. Fogalma sem vol, mi is történik vele, de élvezte.
- Ha oda járok, akkor mi lesz az itteni iskolával? Két iskolába fogok járni vagy most ez hogy lesz?
- Választanod kell!
- Te mit tennél a helyemben? - Most a lány fordított hátat, és a egett kezdte el pásztázni. - Nem hagyhatom egyedül Yuzu-t és apát, de a szívem azt kiabálja, menjek és legyek halálisten. Szeretnék olyan lenni, mint Te! Erős, bátor és ennyire nyugodt. Persze tudom, soha
nem érhetek fel hozzád és észben is tartom, hogy nem fogsz rám úgy tekinteni, ahogy én rád!
- Karin... én...
- Tudom, hogy soha nem leszek olyan neked, mint Hinamori - most nézet először a fiúra, ki döbbenten vette észre a lány könnyeit - de... inkább felejtsük el az egészet. Hisz én neked csak egy... - nem bírta befejezni a mondatát, mert valaki megakadályozta benne. Toshiro és az ő édes ajkai.
Kurusaki könnyei egy hamar eltűntek és helyüket a döbbenet vette át. Ám nem csak állt, hanem visszacsókolta. Lassan a szerény csók kezdett egyre szenvedélyesé válni, a levegő fogytán volt, de egyiküket sem érdekelte, hisz megkapták mindketten amire rég vágytak. Bár örömteli pillanat lett volna Karin számára, ha Toshiro csókjába halt volna meg, de a fiú elengedte a lányt. Egymás íriseit bámulták, és zihálva mosolyogtak mindketten.
- Soha ne hasonlísd magad Hinamorihoz. Te sokkal többet jelentesz számomra, mint bárki más. Miattad lemondanék mindenről, a kapítányi címemről, a rangomtól és az életemről is. Szeretlek Kurusaki Karin. Emlékszel az első találkozásunkra? Minden egyes nap ott voltam és néztem, milyen keményen és elszántan edzetted a csapatott, hogy milyen kitartó voltál. Mikor megsérült a lábad, akkor sem adtad fel. Szembe szálltál egy lidérccel, szóval erős vagy, bátor. Én ezeket szeretem benned! - hajolt hozzá közelebb, egy újabb csók reményében, de csalódnia kellett, hisz megjelent Kurusaki Ichigo és egy szó hagyta el a száját.
- Bankai!
