Kinek jár diliflepni? és egyéb szórakoztatónak szánt szösszenetek a Shitennouról

Ezt jól kifőztük - avagy konyhatündérek akcióban

Kunzite gyanakodva bámulta a kedvese által a tányérjára halmozott, eufemisztikusan ennivalónak titulált förmedvényt, ami leginkább egy szürrealista művész rémálomszerű, bedrogozott állapotban elkövetett alkotására emlékeztetett. A heveny libafoszöld szószban azonosíthatatlan, mindenféleszínű darabkák fulladoztak; egy részük megfeketedett mementóként hirdette a részleges odakozmálás szomorú tényét.

A konyhában terjengő szagok még az egykori Shitennou vezetőjének edzett gyomrát is fölkavarták, és bár az ezüstfehér hajú férfit nem sűrűn kerítette hatalmába a félelem, most egyenesen rettegett attól, hogy meg kell kóstolnia ezt. Máskülönben szembe kellett volna néznie Zoisite sértett haragjával – ami viszont mindennél rosszabb lett volna.

- Mi ez? – próbálta elodázni az elkerülhetetlent, miközben szerelme boldog büszkeségtől ragyogó, szépséges orcájára pillantott.
- Nem tudom – csicseregte a vörösesszőke fiú elbűvölő hangon. – Elfelejtettem a nevét. A szakácskönyvből főztem.
- Vajon a fedeléből vagy a lapjaiból? – tette fel a kérdést magában Kunzite; hangosan kimondani nem akarta, pontosabban inkább nem merte. Az megpecsételte volna az est hátralévő részét.
- Na? – sürgette türelmetlenül Zoisite. – Milyen lett?

A hajdani tábornok, amennyiben megunta volna az életét, bizonyára őszinte választ adott volna; ehelyett összeszorított szemekkel belemerítette kanalát a zöld trutymóba, majd felemelte és a nyelvéhez érintette. Ezer százalékig biztos volt abban, hogy az édes, a sós, a keserű és a csípős mellett érez egy megnevezhetetlen ötödik ízt, ami tulajdonképpen még javított is az egészen, és alighanem csak ennek köszönhetően nem hányta el magát.

- Hmm... – ingatta a fejét, azon gondolkozva, hogyan fejezhetné ki véleményét a lehető legtapintatosabban. – Első kísérletre nem is olyan borzasztó.
- Tényleg? – csillant fel a smaragdzöld szempár.

Mielőtt még Kunzite ellenkezhetett volna, kedvese – az ő mozdulatait utánozva – megismételte a kóstolási hadműveletet, majd arcának színe hasonlatossá vált a tányérban tobzódó tömény iszonyathoz.
- Ez... undorító – nyöszörögte könnybe lábadt szemekkel. – Kunzite-sama, miért mondtad, hogy nem is olyan borzasztó? – pislogott megbántottan. – Egy kész csődtömeg vagyok! – zokogott fel.
- Én csak... el akartam kerülni a hisztizést – érkezett a rezignált felelet egy mély sóhajtás kíséretében.

A férfi felállt, felhúzta a székről Zoisite-ot, szorosan átölelte, majd gyengéden simogatni kezdte a hátát.
- Semmi baj, kicsim – dünnyögte –, ez még nem a világvége. Hozok valami kaját, aztán szépen, nyugodtan megvacsorázunk.
- Ez akkor sem megoldás! – nyafogta panaszosan. – Így gyorsan el fog fogyni az a pénz, amit Sailor Moon álruhában szereztem, aztán kénytelenek leszünk Nephrite-hoz fordulni...

- Nephrite... – mormogta kelletlenül, mintha a fogát húznák; izmai néhány pillanatra megfeszültek, akár a támadni készülő ragadozóké. A sötét hajú extábornok nevének említése régi sebeket tépett fel, vad indulatokat kavarva lelkében; aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Nincs mese, gyönyörűm, meg kell tanulnod főzni – villantotta fel legangyalibb mosolyát.
- Nem hiszem, hogy önállóan sikerülni fog – jegyezte meg csüggedten.
- Említettem olyat, hogy önállóan kell?