HP: Hermione és Draco - Rómeó és Júlia másként

Tizenkettedik rész

Sziasztok!
Megérkezett az újabb rész. Végre túl vagyok minden nyügömön....egy időre legalábbis.. Úgyhogy ki is hasunáltam a lehetőséget és... Tadaaa!!!!
🌟🌟 el is készült 🌟🌟🌟
Kellemes olvasást kívánok! 🖤💚🖤💚

Draco szemszöge:

A szünetnek vége. Az ünnepeket sikeresen átvészeltem otthon. Végre nyugodtabb környezetre leltem az iskola falai között. Binns professor unalmas mágiatörténettel untatja a diákokat már rögtön az első órán. A fejemet támasztva próbáltam nem elaludni. Egy örökké valóság végigülni ezeket az órákat. Talán még az idő is megállt. Legalábbis nekem biztos. Nagyot sóhajtva nyugtáztam, hogy nem mostanában jutok ki innen, hiszen még csak öt perce csöngettek be. Ezt a szenvedést csak tetézte, hogy drága Griffendéles barátainkkal van óránk. Egy fintor jelent meg az arcomon. Azonban a következő pillanatban el is tűnt, mert eszembe jutott valaki. Az egyetlen boszorka az iskolában, aki képes a legnagyobb áhítattal végig kísérni még a leg unalmasabb tanórát is. Az agyam eldobom... De komolyan. Nem értem, hogy képes erre bárki is. - gondoltam és akaratlanul is mosolyra húztam a számat. Csak miatta vagyok még az órán, különben már rég itt hagytam volna ezt a dög unalmat. De nem tettem, mert, így kicsit a közelében lehetek minden nehézség nélkül. persze itt is észnél kel lennem. Ki tudja ki hova figyel. Végül is, már az is elég, hogy láthatom. Egyelőre. - szólt egy hang a fejemben. Kicsit megráztam a feje, hogy elhessegessem ezt a gondolatot.

Gondolatmenetemből a meginduló gyereksereg zökkentett ki. Észre sem vettem, hogy gyakorlatilag átelmélkedtem a tanórát. De én sem maradtam sokkal tovább a teremben, mely ennyi ideig börtönöm volt. Összekaptam a cuccaimat és már a folyosón is voltam. A következő óra sem tartozott a kedvenceim közé, de mérföldekkel jobb a Mágiatörténelemtől. Hogy őszinte legyek...annál minden jobb. Két rém unalom óra egymás után. kész őrület. Én ezt nem fogom kibírni.

- Szia Draco! - szól egy összetéveszthetetlen hang a hátam mögül. Nem kellett megfordulnom. Anélkül is tudtam ki az.
- Szia Pansy... Mit akarsz? - fordultam most már felé a hangommal cseppet sem rejtegetett éllel a hangomban.
- Mostanában teljesen magányos vagyok. Elhanyagolsz, nem is foglalkozol velem. - mondta a végén már tettetett sértődöttséggel, ami csak még elviselhetetlenebbé tette a hangját.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg van valami oka?! - ezt már kicsit ingerültebbé vágtam a fejéhez.
- Mi oka lehetne, hiszen olyan jól megvoltunk? Nem értem mi a baj.
- Te vagy a baj! Mert ez az egész csak a te fejedben létezik! Érted? És olyan hogy MI soha nem is volt, és nem is lesz. - azzal faképnél hagytam.

Merlinre! Már csak ő kellett. Nem tudtam mi hiányzik még a már eddig is tökéletes napomból.

Délutánomat, mivel nem volt jobb dolgom, a csillagásztoronyban töltöttem. Itt a legnagyobb az esélye, hogy békén hagynak, mivel ide általában csak muszájból jönnek fel, vagy olyan elvetemültek, mint én. Csak a teljesen hülye mássza meg ezt a tornyot pusztán unalomból. Igen, valószínű én is ezt a tábort gyarapítom, de nem érdekelt. itt végre egyedül lehetek. Már teljesen kikészültem pedig csak most lett vége a szünetek. Pansy folytonos csüngését Crack és Monstro idiótaságait, egyszerűen nem lehet kibírni. Itt csak én vagyom és a csend. Kikapcsoltam és csak meredten bámultam a távolba. Észre sem vettem, hogy valaki jön, csak mikor már egészen hangosak voltak a léptei. Felpattantam ülőhelyemről hogy lássam, még ki olyan elvetemült rajtam kívül, hogy felmásszon ide.

Nem kis meglepetésemre egy mogyoróbarna szempár és egy kócos hajkorona tulajdonosával találtam szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne mondanom. Végül ő törte meg a csendet.

- Hát te? Mit keresel itt?
- Én ugyan ezt kérdezhetném tőled. - találtam meg ismét a hangom.
- Csak egy kis nyugalomra vágytam.
Bólintottam, bár nem értem, hogy akkor miért nem a könyvtárba ment. Ott sem hiszem, hogy túl sokan zavarnák, de végül ráhagytam.
- Hasonló képpen. - válaszoltam égül a feltett kérdésre.
Erre válaszul csak egy apró mosolyt kaptam. És innentől kezdve nem bírtam már tovább. Túl sokáig volt távol tőlem. Kész ennyit bírtam. Azzal a kezénél fogva magamhoz rántottam és a karjaimba zártam. Nem akartam elengedni, hiszen nem tudhattam mikor ölelhetem újra magamhoz. Ő ugyan úgy visszaölelt, ami elmondhatatlanul jól esett. De végül én toltam el magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hiányoztál. - dörmögtem.
- Te is nekem. - jött a rövid, de annál többet mondó válasz.
Ekkor egy apró csókot leheltem ajkaira, amibe ő rendesen bele is pirult, bár igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre.

Az idő gyorsan repült el felettünk, és már kezdett sötétedni. Csak ültünk és beszélgettünk, miközben vártuk, hogy a nap eltűnjön a horizont mögött. Mesélt a téli szünetről, a szüleiről és én örömmel hallgattam minden egyes szavát. Ellenben nekem nem volt annyi mesélni valóm, nem volt olyan feledhetetlen szünetben részem. Hermione csak vigasztalóan átölelt.

De volt, hogy csak úgy elkezdtük énekelni a közös dalainkat, így újra jókedv töltötte meg a tornyot. Azonban lassan indulnunk kellett. Semmi kedven nem volt a büntetőmunkához. És azt sem akartam, hogy kedvenc mugliszületésű boszorkám bajba kerüljön miattam. Elbúcsúztunk majd ő előre ment, hogy ne keltsünk feltűnést... legalábbis ne akkorát.

Végül Hermaionénak sikerült megmentenie a napomat a teljes csődtől és egy újabb gyönyörű emlékkel gazdagítson. Ami egy másik oldalról szemlélve, nem olyan örömteljes, hiszen így egyre több emléket kell elrejtenem, ha arra kerül sor. De nem hagytam, hogy efféle gondolatok környékezzenek meg mikor elmondhatatlanul boldog voltam. Így ezzel a rejtett boldogsággal indultam a nagyterembe vacsorázni. Kell az energia a próbákhoz. Most már tényleg mindent bele kell adnunk. Vészesen közelít az év vége. Azonban és biztosan állítom, hogy már nagyon várom, hiszen ezzel végbe megy a tervem, amit már nagyon régen kitaláltam. És így majd minden világos lesz. Egy valami biztos. Hogy lesz, akinek ez egyáltalán nem fog tetszeni.