A szabadság rabjai

4. Fejezet

*Sophia*

Egy ismerős helyen ébredtem. Körbenéztem, egy kis réten voltam és körülöttem mindenhol rózsákat láttam. Az egész hely olyan volt mint az egyik tűz mester lakóhelye. Régen jártam már itt. Felálltam, és elindultam amerre a régi mesterem templomát sejtettem. Ahogy csendben sétáltam, egyre hangosabb beszédet hallottam.
-Koncentrálj!
Kimásztam a bokrok közül, és megláttam a tűz mesterét, akivel egy kislány gyakorolt. Ő is egy különleges lehetett. Gondolom a meditációt gyakorolták.
-Koncentrálj Sophia! - ismételgette a mester. Ez én volnék? Nagyon kicsi voltam itt még, valószínűleg ezért nem emlékszem rá. Körülbelül 3-4 éves lehettem. A hajam már akkor is ilyen vörös volt, bár itt még sokkal rövidebb. Elmosolyodtam miközben néztem a kisebb Sophiat, de úgy láttam mintha nem menne neki túl jól az edzés. Azt hiszem ezt a mester is észrevette mert így szólt "hozzám" :
-Mesélek neked egy kicsit Sophia. - a kislány erre felkapta a fejét és kíváncsian várta a történetet. A férfi folytatta:
-Egyszer régen volt egy fiú. Ez a fiú nem tanult jól. Hiába igyekezett, nem ment neki. A többi gyerek kiközösítette és cikizte őt. De a fiú nem adta fel és próbálkozott, és végül egy nagy harcos lett belőle. A többiek is elismerték őt és bocsánatot is kértek. Belőled is nagy harcos lesz Sophia. Biztos vagyok benne. Nem véletlenül választottunk téged.
Kicsi Sophia már mosolygott és sürgette a mestert, hogy folytassák a gyakorlást. Ekkor hirtelen elsötétült minden.

                               ***

Megint a földön feküdtem. De most máshol. Azt hiszem ez a szél mester temploma. Ezek valószínűleg emlékek. Legalábbis nagyon valóságszerű ez az egész. Újra körbenéztem, és megláttam "magamat". Itt már idősebb voltam egy kicsivel. A templom előtti lépcsőn ült kis-Sophia, és sírt. Nem tudom, hogy miért sírhatott, de nagyon szomorúnak tűnt. Egyszer csak jött egy fiú. Valahogy nagyon ismerős volt nekem, a fekete haja. Azt hiszem, hogy akkor lett vége a kicsi-én edzésének és akkor történhetett valami. A fiú is egy különleges lehetett, gondoltam, neki most kezdődik majd a gyakorlás. Mosolyogva sétált a kisfiú, majd meglátta a kicsi Sophiat. A szél mesterének kertjében sok-sok kamilla volt, és a kisfiú leguggolt, és elkezdett szedni egy párat. Mikor már egy kis csokor volt a kezében elindult a feljáró felé. Kis-én felnézett de még mindig sírt. A fekete hajú fiú leült a lépcsőre a kislány mellé. Letette a csokrot és kivett belőle egy szálat. Közelebb húzódott kis-énhez és a füle mögé akarta tenni a virágot, de a lány nem engedte. Erre a fiú megfogta a kezét és azt mondta neki:
-Nem bántalak. Nem kell tőlem félned. Az én nevem Cayo. - Kis-Sophia felnézett Cayora és elengedte a kezét.
-Sophia vagyok. Nem félek tőled, de inkább hagyj békén! - Cayo erre felnevetett.
-Hú de goromba itt valaki. - mire kicsi-én is elmosolyodott. A fiú felvette a virágcsokrot, felállt és a kislány felé nyújtotta:
-Legalább, ezt fogadd el! - kicsi-Sophia elvette a virágokat és annyit mondott:
-Köszi. - Cayo diadalittasan mosolygott, és leült. Aranyosak voltak. Aztán újra jött a sötétség. Remek.

                                ***

*Lea*
Nagyon aggódtam, Sophi már két napja aludt. Ott ültem az orvosi szoba előtt, és vártam, hogy az orvosok végre mondjanak valamit. Eddig csak annyit tudtak mondani, hogy a méreg ami a szervezetébe jutott, még nem jött ki teljesen, és nem lehet tudni mikor sikerül teljesen kikúrálni. Ahogy kiüríti a szervezete a mérget föl fog kelni. Arról hogy milyen állapotban van, arról az orvosok hallgatnak. Nagyon nagy szerencsénk volt hogy Naho ilyen jó orvos, és hogy Kilyannál volt minden ami egy gyorsan összedobható ellenméreghez kell, egy hajszálon múlt csak, hogy Sophi meghaljon. A vezetőnk nélkül mi is meg vagyunk lőve, ha ő nincs, a mi csapatunkat sem küldik ki. A többi csapat, ahogy visszatér, már megy is el, a Yakuzák valahonnan megtudták hol van egy nagyobb szamuráj közösség, és őket kell megmenteni a börtönökből. Nagyon sokan meghaltak az elmúlt két napban, túl sokan. Mindenki ideges, és nagyon sokan félnek. Egyre több hajó jött, ide menekülő családokkal, a házak lassan megtelnek, rengeteg építkezés is kezdődött, hogy több ember kaphasson munkát.
- Elnézést lehet tudni valamit Sophiáról? - kérdeztem meg egy arra járó orvost
- Még mindig meg vagyunk lőve, nem tudjuk ez milyen méreg, vagy hogy lesz e később hatása Sophiára, de abban biztosak vagyunk hogy pár napon belül felépül.
- Rendben, köszönöm. - nagyon megnyugodtam a szavaitól, ezek szerint nem lesz semmi különösebb baja.
- Lea gyere segíteni! - kiabál be az egyik ablakon Nino.
- Megyek már! - és elmentem segíteni az egyik hajón lévő utasokat lesegíteni, és körbevezetni.