Prológus: Zsán a Kaszás
Madarak csicsergése és apró léptû állatok zaja hallatszik a sûrû erdõben. Nirender erdejében még a sárkányok dúlása elõtt, született utolsó nemesi sarjként Szentpéter-völgymenedékben, Zsán.
-A holdak különleges formációban állnak s a nap is fényesebb, mint korábban valaha. – nyögte nehezen egy idõs hosszú szakállú vénség a botjára támaszkodva, már-már egybe olvadva véle.
-Mit jelent ez bölcs vén? – nézet kérdõen az anya gyermekét a kezeiben tartva.
-Azt hogy a gyermek nagy tettekre hívatott, s hogy sorsa szorosan egybe fonódik világunk sorsával.
Akkor még senki se sejtette mennyire igaza volt a vénségnek. – hogy mennyire utáltam azt a vén szivart!-
Teltek az évek, jobban mondva az évtizedek hisz barátom Zsán a nyolcvanadik élet évében érte el a serdülõ kort, tünde révén. Ekkorra már nagy csirkefogó és bajkeverõ hírében állt, aki ahol tehette megviccelte az embereket. E mellett nagy vadász, és mester íjász is volt fiatalon. Vagy ezer csínyt hajtott már végre, s már azzal a névvel emlegették a faluban, hogy a Kaszás. Az, aki tökéletesen célba talál, legyen szó egy nyílvesszõrõl vagy egy gonosz csíny vagy egy egyszerû viccrõl.
-Sárkányok!!! – szaladt Zsán ina szakadta a falu felé – Sárkányok! Mindenki, fusson az életé ért! Ébresztõ!
Senki se mozdul a faluban. Elég volt! Az ifjú már rengetegszer játszotta el s rémisztette halálra a falu lakosait azzal, hogy Sárkányok, Orkok, fenevadak támadják meg népünket. Már rég nem hallgattak rá.
Késõ este volt, s aki még ébren volt, az is inkább bezárkózót, hogy ne kelljen hallgatni a fiú sületlenségét.
Álmukban érte õket a halál
A sárkányok, ezúttal tényleg el jöttek. Hatalmas pusztítással, robajjal, s halállal érkeztek az égbõl. Õ is köztük volt, mind közül a legerõsebb, Baragor a sárkányúr. Az elsõk közt a Kaszás szülõházát vette célba s pusztította el egyetlen csapással, írmagját se hagyva családjából. Az ablakban még látta, ahogy édesanya menekíteni próbálja magát de, hiába. Zsán szeme láttára éget el egy szempillantás alatt családja a ház falai között. Petárda módján robbannak a házak sorra szanaszét. Az erdõ sírt, a fák hamvadtak és tündék porladtak el az nap egymás után. Ekkor Baragor egy hatalmas fénylõ égitestet hozott létre az égen egy mennydörgés szerû hang kíséretében:
- A tündék utolsó faluja is ezúttal elpusztult, s ezzel megkezdõdött a sárkányok kora!
Hatalmas katasztrofális robbanás képében csapódott az égitest a falu fõterén álló szentfába. A robbanás ereje elrepítette Zsánt s eszméletét vesztette.
Hamuesõ, lángok, jajveszékelés Mire magához tért a falunak nyoma se volt. Néhány földkupac s gödör, más semmi. Egy ilyen kupac alól kászálódik ki a fiú. A dúlást egy maroknyi tünde élhette csak túl. A föld kupacok némelyike egy-egy túlélõt takart. Mikor a fiú a házuk volt helye felé csoszogott az egyik kupac nyögve a közelében megmozdul.
- Vén szivar! – kiáltott fel a fiú s segítette ki az öreget a mocsokból.
- Mikor megszülettél,- köhécsel-, m-mikor megszülettél Zsán. Azt mertem mondani, hogy sorsod meghatározza a világunk sorsát de sose hittem volna, hogy a pusztulásunk lesz az, amit elhozol.
- Miket beszélsz öreg? – eresztette el – Meg vagy veszve? Hisz én futottam futottam, hogy figyelmeztessek mindenkit a veszélyre
- Igen? Tényleg!? – nézet rá könnyes s egyben elkeseredett szemekkel, hangja még is mint dühbõl kovácsolt hidegfém hatolt Zsán szívébe – Tényleg egy cseppet sem érzed magad bûnösnek fiú!?
Rémült tekintettel hátrálni kezdet Zsán az öregtõl. A felismerés terhe ült ki az elf arcára. Én tehetek mindenrõl! Ahogy hátrált, egy mélyebb gödör szélére lépet s egyensúlyát veszítve bele is zuhant. Gurult egy darabig míg megtudta fékezni magát a népe hamvaiban. Könnycseppek potyogtak a hamuba, s síró tekintettel nézet az ég felé. Apró világító bogarak ként szálltak a perjék az ég felé mint az elhullottak lelkei az anya természet szíve felé. Ekkor a hamuban egy tárgyat fogott meg. Egy íj! De nem akár milyen íj. A falu legõsibb fegyvere mirõl még a legfiatalabbak is tudták, hogy csak az érintheti meg akinek azt megengedi az õsi tárgy. Hihetetlen erõ járta át az ifjú elf testét mikor a fegyvert kihúzza a hamuból.
-A lélekfaló társat választott! – Hallatszott egy hang a gödör szélérõl.
-A lélekfaló - hallatszott egy másiktól.
-Megbosszulom a falut -nyögte a fiú, immár élet utat választva.
-Mit mondasz fiú!? – kiáltott le az öreg.
-Azt mondtam! - áll fel a hamuból - Megbosszulom a falut s mindenkit, akit a Baragor ma megölt! – emelte a magasba a fegyvert s nézet a földre könnyezve a fiú – Addig éljek!
