Ötödik fejezet

172 8 0
                                    

MEI

Péntek reggel kisebb izomlázzal ébredtem. Gyanítom, hogy megterheltem a testemet az előző napi túl sok futással, de muszáj voltam tenni valamit, fejlődésre volt szükségem! Bementem a fürdőszobába. Zuhanyozás közben arra gondoltam, hogy még edzés előtt meg kéne keresnem a kapitányt és beszélnék vele. Este szó nélkül váltak el útjaink, megint nem mondtam köszönetet, pedig frissen illett volna. Én marha! Egy hálátlan liba vagyok, de komolyan. A végén még azt fogja hinni rólam, hogy elvárom mások segítségét, de nem fejezem ki érte a hálámat. Aztán arra a hülye elhatározásra jutottam, hogy meg kéne kérnem. Mire? Hogy az edzés előtti futáskor is nézzen és akkor biztos lesz a sikerem. Nem fogok csalódást okozni senkinek! Eme elhatározásom és bátorságom addig tartott ki, míg az osztályba nem értem. Ott aztán megláttam Vereskét és még az életkedvem is elszállt. Amikor meglátott, köszönés helyett csak fintorgott. Én azért próbáltam rendes és jófej lenni, így köszöntem, jó hangosan.

-Jó reggelt mindenkinek! Még neked is, Dean Hughes! – helyeztem nevére a hangsúlyt.

Öcsém, ez se tetszett neki! Csak a száját húzta, majd leült a helyére. Ennek semmivel sem lehet a kedvében járni? Sebaj, az edzés miatti feszültség nagyobb volt bennem, mint az ideg, szóval nem volt gond! Valószínűleg szorult belé egy cseppnyi kedvesség, mert egész nap alig szólt hozzám. Mondjuk az is lehet, hogy úgy gondolta, nincs szükség a piszkálására, anélkül sincs jó kedvem. Biztos arra várt, hogy jót kacagjon majd rajtam, ha az edző megint leszid a teljesítményem miatt. Onnantól kezdve minden percben imádkoztam. Párszor a tanárok is megszóltak, hogy figyeljek, ne merengjek magamban. Hálás köszönet, hogy még fel sem készíthetem magam lelkiekben!
Ebédszünetben nagy meglepetés ért, mert amikor Elainenel épp az ebédlőbe indultunk volna, kitárták az ajtót és a kapitány haverja lépett be. Veres Dean megörült neki, nem tudom, miért. Vagy talán... Lehetséges, hogy meleg és a fiúkat szereti? Talán érez valamit a tapló srác iránt, csak titkolja?! Így még érthető is, ha útál! A múltkor elég jól hallhatóan azt mondta rám, hogy cicus. Féltékeny lehet rám emiatt. Vagy ki tudja, mi van vele. Meglehet, hogy épp munkálkodnak a hormonok és pubertás korban van jelenleg.

-Csá! Mit keresel itt, Gray? – kezeltek le.

-Csáó! A kisasszonyt keresem, itt van még? – kérdezte.

-Archiera gondolsz? Arra – mutatott felém.

Meglepetésemben megálltam. Kisasszony? Engem keres esetleg? Ha igen, miért? Lehetséges, hogy a kapitány akar beszélni velem? Nem, az kizárt! Legalábbis remélem, hogy nem. Elég kínos lenne találkozni vele az előző este után.
A Gray nevű srác körül nézett az egész osztályban, majd észrevett. Szegény Dean, fölöslegesen mutatta neki a helyes irányt. De, Gray most már tudja, hogy milyen becenéven szólít engem Vereske. Nagyszerű.

-Megvagy! – mondta vigyorogva.

Nagyot nyeltem. Sokat fejlődött a legutóbbi találkozásunk óta. Ja, meg én is. Cicusból kisasszony lettem.

-Tessék? – szóltam hozzá.

-Téged kereslek, menjünk! – ugrott hozzám.

Deant és Elainet, na meg az osztály többi tagját figyelmen kívül hagyva megragadta a hozzá közelebb eső kezemet és azon kaptam magam a következő percben, hogy már az osztály ajtaján haladunk ki kéz a kézben. Teljesen elvörösödtem. Még soha nem fogtam egy srác kezét sem. Na jó, Julian kivétel, mert ő gyerekkori barátom és sose fiúként, hanem inkább testvérként néztem rá.
Lerángatott az első emeletre, gondolom ott volt az osztálytermük. Megálltunk az ajtóban.

Ace of DiamondΌπου ζουν οι ιστορίες. Ανακάλυψε τώρα