A kívánságom

Lélektárs

-Na látod mondtam, hogy sikerül!-kiáltott fel Alex amikor a kis erdőbe értünk, majd felkapott és megpörgetett. Én kitártan a két kezem, és nevetve hagytam, hogy pörgessen. Mikor letett, na csak akkor akadtam ki és kezdtem el ordítani. Addig tök jól magamban tudtam tartani. Vastapsot nekem! Köszönöm, köszönöm. Na szóval akkor nem is tudom igazán mitől akadtam ki jobban. Azon, hogy mindenki meg akar ölni? Nem. Az pont nem érdekelt. Vagy azon, hogy Alex, az egyetlen ember akiben megbíztam hazudott nekem? Nos ez már egy kényesebb történet. Mivel tudni kell rólam, nem egykönnyen kezelem a hazugokat. Ebből baleset szokott történni. Szerencsémre a képességem még nem teljesedett ki teljesen, így eddig még nem történt haláleset miattam. Reméltem megint így lesz és Alex (bármennyire is dühös vagyok rá) nem fog holtan heverni a lábam előtt.
-Mégis mit gondoltál amikor hazudtál nekem? Hogy nem jövök rá? Hogy olyan hülye leszek, hogy elhiszem? Mit? Erre válaszolj legelősször!-kiabáltam. Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna ezt így a fejéhez vágni, de akkor már lmindegy volt, le kellett játszanom ezt a csatát.
-Kérlek Lina! Ne akadj ki! Sajnálom! Mostmár értem nem szabadott volna hazudnom neked! De annyira széggyelem a képességemet! Sajnálom! Meg tudsz bocsátani?-kérdezte szomorúan. Úgy látszott tényleg sajnálja. Misty kéne most ide. Ő biztos megmondaná az igazat! Jaj de hiányoznak! Apropó, említettem, hogy nyári szünet van? Ha nem most említem: Emberek, nyári szünet van!
-Megértek mindent Alex. Tényleg. Nem leszek dühös, ha megviccelsz, ha kicsúfolsz, ha utálkozol. Nem érdekel. Átsiklik fölötte a szemem. De a hazugság az én szememben nem elfogadható. Azt nem felejtem el. Soha. Lehet, hogy megbocsátok és mosolygok, de soha nem feledem, hogy hazudtál nekem. Ennyire egyszerű. De ha már itt tartunk, miért hazudtál? Miért? Mire volt jó neked, hogy hazugságban éltettél? Válaszolj!-suttogtam és nagyon erősen koncentráltam, nehogy útjára engedjem az első könnycseppet. Mert tapasztalatból tudom, hogy azt az elsőt sok, sok ezer követi. Sajnos megint nem sikerült uralnom őket. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. De azért összeszedtem minden büszkeségemet (mármint amennyi maradt belőle) és Alex szemébe néztem. Most vettem csak észre milyen szép szeme van. Nagyon hasonlított az enyémre, de ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
-Jaj Lina ne sírj!-mondta és megpróbált megölelni. De én csak ellöktem magamtól.
-Nem, nem Alex! Ne Linázz itt nekem! Mondd el szépen miért hazudtál! Azután meglátok mindent.-mondtam homályosan látva a könnyeimtől.
-Jólvan, jólvan-sütötte le a szemét Alex-akkor mondom. Hát... Szóval úgyvolt, hogy Victor megkért hozzalak ide, mert úgy gondolja, már elég érett vagy ahhoz, hogy ide gyere. Ő intézte el a szakításotokat Jamesszel és ő hozott ide. Nekem azt a feladatot adta segítsek neked, mert nagyon nehéz lesz neked itt. Ezért voltam ott. De te a képességemről kérdeztél. Nem hazudhatok neked újra, mégis azt kérem ne akard tudni ezt. Mindent elmondok neked. Hogy meghaltak a szüleim. Hogy engem is majdnem megöltek egyszer. Hogy a szüleimet nem is ismertem. Hogy Victor nevelt fel. Tényleg. Csak a képességemről ne kérdezz. Sajnálom, de többet nem akarok mondani. Nem akarom, hogy kiakadj... még jobban. Könyörgöm értsd meg. Kérlek!-válaszolt végre a  kérdésemre. De ezzek feldobott sok másikat. Pl.: Mi az, hogy Victor nevelte fel? Vagy mi az, hogy Victor szerint ez veszélyes lesz? Ki ölte majdnem meg? Hogy haltak meg a szülei? Ezeket szívesen feltettem volna neki is, de úgy gondoltam, nem most jött el a megfelelő pillanat. Ezért csak ennyit mondtam:
-Sajnálom, hogy így kiakadtam. Bár többet árulnál el! De ha nem, hát nem. Menjünk tovább.
-Lina tudom, hogy haragszol, de én nagyon megkedveltelek, szóval nem baj, ha megölellek?-mosolyodott el szerényen. Elpirultam. Még soha senki nem mondott ilyet nekem. Senki. Válasz helyett széttártam a kezem, Alex pedig hosszan megölelt. Egy perc után eltolt magától és a szemembe nézve ezt kérdezte:
-Sőt, ha tetézhetem, szeretném megtudni, a lélektársam vagy-e. Szabad? Erre én csak bólintottam, mire Alex megfogta a kezem. Melengető bizsergés járta át az egész testemet. Miután becsuktam a szemem, hirtelen minden fényes lett, mi pedig emelkedni kezdünk. A szememet nem nyitottam ki, csak az érzéseimre hagyatkoztam. Alex erős karjai a testemhez simultak, én pedig belekapaszkodtam a vállába. Amikor földet értünk csak ennyit tudtam kinyögni:
-Lélektársak vagyunk!
-Azért mert nincs családom, és te vagy az egyetlen lány akiben teljesen megbízok. Akárki is rendelte ezt el köszönet neki.-suttogta Alex elfúló hangon, majd rámmosolygott:
-Ha már lélektársak vagyunk, ugye nem bánod ha megcsókollak?-A választ meg se várva magához húzott és hosszasan megcsókolt. Nem gondoltam, hagy az ajkai ilyen puhák lehetnek. Alex elengedett, majd újból óvatosan magához húzott, és újra meg újra megcsókolt. Én nem bántam.
-Szeretlek!-suttogtam miután elengedett.
-Én pedig boldog vagyok, hogy te vagy a lélektársam.-jelentette ki boldogan. Nem mondta, hogy szeret. Ez egyelőre nem is tűnt fel. Hirtelen csatakiáltásokat hallottam meg kiszűrődni az erdőből. Alexre pillantottam aki bólintott. Tudta mit kell tennünk. Megfogta a kezem és siettünk ahogy tudtunk a hang irányába. Ebben nagyon hasonlítunk. Mindketten imádunk harcolni és kötelességünknek érezzük megvédeni a savantokat. Amikor megérkeztünk minden elvárásomat felülmúlta a látvány. Véres holttestek hevertek mindenfelé es két nagyon erősnek tűnő savant csapat harcolt egymással. Ám amint megláttak minket hirtelen mindenki megállt és furán méregettek. Váratlanul az egyik csapat minden tagja otthagyott csapot-papot és rámtámadt. Szerencsére a jó tupajdonságaim közé tartoznak a reflexeim. Így gyorsan arrébbugrottam és harcolni kezdtem. A kezemből áramszerű fények pattantak amiktől eléggé megijedt az ellenség. Nem utolsósorban én is eléggé beparáztam, mert még sosem történt ilyen velem. Hirtelen erős fájdalmat éreztem a vállamban. Hátranéztem és egy korombeli fiút pillantottam meg aki tőrt szúrt a vállamba. Megpördültem és eltaláltam egy árammal amitől félholtan esett össze. Ezt látva a csapattársai őt megfogva elrohantak. Amikor végre kitisztult a fejem az első dolog amit észrevettem: vérzek. A második: itt van Victor és nagyon sok sebesültjük van. A harmadik: Hol van Alex? Először Victor szaladt oda hozzám.
-Jaj, Lina hiszen te vérzel!-kezdte aggodalmaskodva.
-Grat Sherlock. Eddig nem jöttem rá.-nyöszörögtem. Victor nem minősítette a commentemet, vagy egyszerűen csak nem hallotta.
-Gyorsan gyógyítót! Evan gyere ide!-kiáltott, mire egy öreg, törékeny varázsló lépett oda hozzám. Megnézte a sebet, majd becsukta a szemét és a tenyeret felém fordította. Jóleső melegség áradt szét a testemben. Pár másodperc után a sebem már nem fájt. Nem mertem odanézni (irtózom a vér látványától), de azért kissé megnyugodtam. Mármint amennyire egy erző lény meg tud nyugodni egy ilyen helyzetben. Alex ide