Fullmetal Alchemist novellák

Elmúlás

Envy az ágy szélén ült, és elgondolkodva, kissé félve és idegesen nézte a fekvő alakot. Nem akarta elhinni, hogy hamarosan vége, hiszen annyi mindent akart még tenni, annyi mindent akart még mondani, amire hamarosan nem lesz lehetősége. Mégis, tudta, tisztában volt vele, mindig is tisztában volt vele, hogy míg ő örökké él, az emberek egyszer meghalnak. Mégis, annak idején sosem gondolta volna, hogy egyszer Edwarddal is ez fog történni. Pedig valahol mélyen tudta, hogy Ed sem marad örökké tizenéves, nem marad örökké fiatal, egyszer meg fog öregedni és meg fog... Nem! Envy elhessegette a gondolatot, mindig próbált nem gondolni rá, hogy eljön a nap, amikor teljesen magára fog maradni. Amikor nem lesz ott Ed, hogy megölelje, hogy megsimogassa a hátát, megpuszilja az arcát, hogy édességet hozzon neki a Központi Városból, vagy sétáljon egyet vele a mezőn. De a homonculus irigy és féltékeny természete lévén nem akart ezekbe belegondolni. Neki Ed volt a mindene, csak érte élt, csak miatta létezett, ő volt az, aki rávette, hogy ne gyilkolássza többé az embereket, hanem próbálja meg elviselni őket. Envy pedig mindent megtett, hogy eleget tegyen az Acél alkimista kívánságának. Nem ölt meg többé senkit, és tőle telhetően elviselte ezeket a gyenge, hasznavehetetlen lényeket. Sőt, párat még talán meg is kedvelt közülük, például Winry és Al gyerekeit, majd unokáit. Egészen helyes kölykök voltak a maguk módján, és Envy szeretett velük játszani, ha nekik már nem volt saját gyerekük. Ed túl sokat utazott, sokszor Envy is vele tartott, nem lett volna idejük gyereket nevelni.

Aztán ahogy az évek teltek, Envy kezdte észrevenni, hogy Ed mozgása lassulni kezdett, a szeme alatt, az arcán, majd a kezén egy-egy ránc jelent meg, a haja kezdett őszülni, az ereje kezdett alábbhagyni. A homonculus eleinte próbálta figyelmen kívül hagyni az intő jeleket, de egy idő után fokozottan vigyázott Edre, a másik hiába hárította el nevetve Envy kissé túlzott segítségét. Envy mindentől óvni akarta az alkimistát, amitől csak lehetett, amikor az elkezdett öregedni. Ed eleinte ellenállt, de ő is érezte, hogy habár az alkímiája még mindig erős volt, de a testi ereje kezd megfogyatkozni. Már nem volt olyan fürge és gyors, mint annak idején, habár a nyelve most is olyan csípős volt, mint mindig. Envy pedig törődött vele, még arra is rávette Edet, hogy hagyja ott a hadsereget, pedig addigra az Acél alkimista már ezredesi rangban tündökölt, sőt, azt beszélték, hamarosan kinevezik a Keleti Város Parancsnokságára, ahol azelőtt Roy Mustang is dolgozott. Erre azonban nem került sor, Ed a kinevezése előtt két hónappal úgy döntött, eleget tesz Envy kérésének és leszerel a hadseregtől. Anyagi gondjuk nem volt, az addigi megtakarítások és a végkielégítés bőségesen fedezték a költségeiket. A homonculus pedig megnyugodhatott.

Envy hatalmas felelősséggel és rengeteg szeretettel törődött Eddel, mindent megtett érte. Nem kódorgott el, nem követelőzött többé, hanem vezette a háztartást, gyomlálta a kertet és gondoskodott róla, hogy az ő Edje ne szenvedjen hiányt semmiben. Mintha meg akarta volna állítani az időt, de ehhez senkinek sem volt ereje. Az időt nem lehetett visszaforgatni, vagy megállítani, az csak gonoszul folyt tovább, Envy pedig úgy érezte, az idő elrabolja tőle Edet. Az egykori Acél alkimista az évek folyamán egyre öregebb lett, egyre gyengébb. Eleinte még eljártak Envyvel sétálni, vagy átvonatoztak a Keleti Városba, moziba mentek, étterembe, de egy idő múlva már ezek az utak is rövidültek. Hamarosan már csak a közeli mezőre, vagy a temetőbe sétáltak ki együtt, meglátogatva Trisha Elric, Pinako néni, majd Al és Winry sírját is. Mindketten Ed előtt mentek el, ami rendkívül magányossá tette a férfit. Envy tudta ezt, tisztában volt vele, hogy kedvesének mennyire hiányzik az öccse, a gyerekkori barátnője, vagy a nagymamájaként szeretett Pinako nagyi. Igaz, ott voltak a gyerekeik, unokáik, sőt, most már dédunokáik is, de az mégsem volt ugyanaz. Egy élet telt el azóta, hogy Ed és Al a Bölcsek Kövét keresték, összecsaptak homonculusokkal, kimérákkal, Dantéval, kalandokat éltek át, barátokat veszítettek és találtak. A régi csapatból már csak Ed volt életben, mindenki más régen meghalt, még a bolond, miniszoknya-mániás Roy Mustang is, akinek temetésén Ed, akár akarta, akár nem, bizony elérzékenyült. Hiába mondott annyit ellent a felettesének, Ed titokban nagyon tisztelte a férfit, és a halála csak egy újabb fájdalmas emlékeztető volt arra, hogy egy nap ő is itt hagyja ezt a világot.