Sosem bánom meg (Befejezett)

3.

Namjoon
A testvéreket leteszem apjuk mellé, aki ugyanolyan békésen szuszog, mint az idősebb fiú. A lába ugyan fel van polcolva a gipsz pedig még a takarón keresztül is jól kivehető, de így, hogy már nem véres még elképesztőbb a kinézete.
Arcára visszatért egy kis szín, szája enyhén nyitva.

Halálosan aranyosak, így együtt.
Seokjin azonnal mocorogni kezd, ahogy megérezi a két csöppség súlyát. Alájuk fúrja karjait, és rutinosan húzza mellkasára a nagyobbat, nyakához a kisebbet.
A kis alvó rögtön lábait is feldobja a férfi hasára, és ösztönösen úgy fordítja fejét, hogy hallja a másik szívverését.

Nem bírom ki egy eszelős vigyor nélkül. Látszik mennyire szeretik egymást.
A pici Süti csak akkor nyugszik meg, mikor apja holmijai közül, amik az ágy melletti kis polcon foglalnak helyet, kihúzza a telefont, amit majdnem el is ejt. Hatalmas az ő apró mancsihoz képest.

Komoly képpel kezdi nyomkodni a képernyőt.
Hirtelenjében arra tippelek, hogy játszik, ám mikor felém mutatja, látom, hogy a névjegyzékben keresgél.
- Melyik Yoongi? - nagy szemecskéivel úgy pislog rám, hogy rögvest elhiszem magamról: mindent tudó vagyok.

Amilyen halkan csak tudok, lépek közelebb, nehogy felébresszem a másik kettőt.
- Mi a teljes neve? - nézem végig, de Yoongit sehol nem találok.
- Azt... nem tudom - keseredik el a picur.
- És van valami beceneve? - a híváslistában kutakodok, és erős gyanúm, hogy egy bizonyos Suga nevezetű egyént kell hívnom, mert az van a legtöbbször a hívott felek között az "Anyuci" felirat mellett.
Összeráncolt szemöldökkel gondolkozik a kicsi, majd fel is csillannak szemei.
- Suga! - a kis aranybogár boldog, hogy megfejtette a rejtvényt, de még így is figyel rá, hogy ne hangoskodjon. Én meg örülök a fejemnek, hogy eltaláltam.
Bólintok, és rányomok a kis zöld ikonra, és vissza is adom a készüléket.

- Hyung, nekem dolgoznom kell! Már megmondtam ezerszer! Attól, hogy neked szabadnapod van, nekem nincs! - csattan fel azonnal a vonal túlsó végén egy nyűgös hang elég hangosan.
- Yoongi! Nem Appa vagyok - marha aranyos, ahogy így örül a másik hangjának. Kis nyuszi-mosollyal beszél, és a szeme komolyan olyan, mint két csillag.
- Kookie! Miért hívtál? - ez a bizonyos Yoongi enyhülni látszik - Miért van nálad telefon? Jin adta neked?
- Nem. Appa most alszik - rázza fejét - Csak akartam szólni. Itt vagyunk Appával... a... nagy, ház, ahol sok a ember van. Akiknek fehér köntösük van, sietnek, akik fekszenek meg... fáj valamijük. Appának a lába. Ezért most alszik. Meg TaeTae is.
- Kookie, van még valaki veled? Ki segített felhívni?
- Joonie. Vele jöttünk ide. Nekünk is, meg neki is beszélnie kellett a mérges bácsikkal - dönti kicsit oldalra a buksiját, közben feltérdel.
- Kook, odaadnád a telefont izé... Joonie-nak? Te is aludj kicsit, én meg rögtön megyek hozzátok! - hallom még tompán.
A kicsi csak bólogat, mintha a másik látná, aztán nyújtja nekem a telefont.
Mosolyogva veszem el, és tartom a fülemhez.

- Kim Namjoon...
- Ki vagy, és mi történt?! - vérfagyasztó a hang, amiből az előbb még csupa aggodalom és kedvesség sugárzott.
- Kim Nam...
- Igen, hallottam! - csattan fel idegesen - Miért vannak kórházban?!
- Karambolozott az én autóm az övékével. A két gyerek jól van, legalábbis fizikailag. Az apjuk még nem ébredt fel az altatás után, de csak a bal lába tört el - hadartam, mert összefosom magam ettől a skizofrén állattól.
- Melyik kórház?! - komolyan olyan érzésem van, mintha meg akarna gyilkolni.
Egyre ijedtebben mondom be a címet, mert még a telefonon keresztül is érzem, hogy most meg fogok halni.
- Ha el mersz mozdulni mellőlük, vagy hozzájuk mersz érni, olyan kínhalálban lesz részed, amit sosem tudtál még csak elképzelni sem! - köszönés nélkül vágja le a telefont, de megmondom őszintén, ha ő elkezdene köszöngetni nekem, én előszedném az ásót, hogy elkezdjem betemetni magam a már megásott sírgödrömbe!