1.

4.5K 279 72
                                    

Seokjin
Mint minden reggel már jó három éve, most is első utam a gyerekszobába vezetett. Pár percig néztem a két apróságot, akik felforgatták az egész életem, de mára már csak mosolyogni tudtam, ha megpillantottam őket. Taehyung, az idősebbik fiam, a nála csak két évvel fiatalabb Jeonggukot, akit mindenki csak Jungkooknak hív, ugyanis a kis édes nem tudja még kiejteni a nevét.

Az igazat megvallva csak az egyikőjük vér szerint az enyém, de mivel Kookie már szó szerint a születésétől velem van, természetes, hogy ő is az én fiam.

Az anyjuk... Hát az érdekes kérdés. Engem elhagyott, bár akkor már tudtunk Taéról, és azóta is csak a temetésén láttam, ugyanis valami vadbarom elgázolta.
Akkor érkezett a kisebbik fiam. Csak őt tudták megmenteni, de amint kiderült, hogy nem tudják az exem szülei, hogy ki az apja, azonnal árvaházba akarták küldeni. Taehyung eleve hozzám került volna, a pici Kook pedig ott feküdt a kórházban, és senkinek nem kellett a rokonai közül... Mégis hogyan hagyhattam volna ott őt?!

Hát így lettünk hárman.
Azóta minden reggel az az első, hogy őket keltem. A kis Alienem most öt éves, a Sütim meg három, mégis rengeteget segítenek nekem. Ha mást nem is, bearanyozzák a mindennapjaimat.

Egy óriási mosollyal hajolok le hozzájuk.
Míg egyikőjüket simogatással tudom felkelteni, addig a másikat mérhetetlen mennyiségű puszival.
Érdekes, hogy igazából a kicsi Kook sokkal jobban hasonlít rám szokások terén. Engem is csak egy órányi hajbirizgálással lehetett kiimádkozni az ágyamból.

Végre a két örökmozgó megmozdul, így rájuk hagyom az öltözködést, mert egyszer ha megébrednek, akkor tuti addig pörögnek majd, míg ki nem dőlnek.
Addig én lelépek reggelit készíteni.
Két kakaó és egy kávé, három főre tejbegríz. Mellettük néha én is gyereknek érzem magam.

Úgy támolyognak ki a szobából, mintha zombik lennének, de ez csak a mindennapos bevált álcájuk. Már forralják kis buksijaikban a mai napi rosszaságaikat!

- Appa! - Kook kéredzkedik fel az ölembe, hogy ott egyen. Mondjuk már nem kell etetni, mégis minden reggel így ülünk. Tae az egyik combomon, Jungkook a másikon, így míg ölembe kapom az egyiket, a másik már magától kapaszkodik fel.

- Appa! Ma eljössz az óvodába, ugye? Ma lesz anyák napja - eszem a kis szívét, hogy összekente magát beszéd közben!
- Igen, megyek ma veletek - nevetek, közben a mellettem maradt konyharuhával letörölgetem majdnem az egész arcát.
Erre az egy napra már télen kikértem egy szabadnapom, nehogy közbe jöjjön valami, habár tanítóként dolgozom egy általános iskolában. Valahogy mégis mindig rám lesz osztva egy váratlan helyettesítés, így már elég sokszor megesett, hogy helyettem Yoongi ment a srácokért, aki a legjobb haverom.
Yoongi az egyetlen, aki mellettem maradt, mikor elkezdtem apai feladatomat. Még ma sincs igazán más közelebbi ismerősöm anyukámon kívül, ő viszont távol él, az ország másik felén. Ritkán találkozunk, de ő is ugyanúgy megveszik a kicsikéimért, mint ők érte.
Be is van tervezve hétvégére egy út hozzá.
Csakhogy ma sajnos még kedd volt, és én elálmodoztam, ami annyit takar, hogy lassan indulni kellett volna az oviba, de mi még az asztalnál ültünk, én pizsamában, a két Maszat pedig zokni nélkül - mert azt ugye nem lehet megtanulni apu nélkül fölvenni...
Elzavartam a két kis zabagépet mosakodni, én meg rekord gyorsasággal ettem, mosogattam, öltöztem és ágyaztam be.
Előkaptam két zoknit a gyerekeknek, és már be is rohantam utánuk a fürdőbe.

Ott aztán állt a bál.
Kook ült a WC-n, addig legalább feladtam rá a kis csúszásgátlós talpú, nyuszifejes zoknikollekciója egyik darabját, Taét meg nemes egyszerűséggel vállamra kaptam, mert arc- és fogmosás néven megfürdette magát.

Mihelyst rászóltam, hogy öltözzön át, kisebbik fiam vékony hangja rángatott vissza a fürdőbe.
- Appa! - hálát adtam az égnek, hogy a pelenkás és a popi-törlős időszakról már leszokóban volt (már hogy a folyamat már csak az utóbbira vonatkozott, az előbbi már rég múlt idő), így valamivel nyugodtabban léptem be, mint egy hónappal ezelőtt.
- Appa, nem érem el a fogkrémet! Tae megint feltette! - mutatott a mosdóba esett tubust.
- Inkább beledobta - javítottam ki a kicsit, aki korához képest kifejezetten szépen és sokat beszélt.
Ha már kézbe vettem, raktam az ő és az én fogkefémre is egy kicsit, aztán megfordítottam a tükörre erősített kis homokórát, amit kisebbik fiam szintén nem ért még el, de anélkül is lelkiismeretesen mosta kis fehér nyuszifogait.

Közben Tae rendes gyerek módjára összeszedte aznapra szükséges felszerelésüket, így mi is kaptuk magunkat, hogy hamar indulhassunk, mert lassan ténylegesen késésben voltunk.

Gyorsan még összeszedtem az irataimat, amikhez a kincseim nem nyúlhattak, és már robogtunk is lefele a lépcsőházban.

Na igen. Két kisgyerekkel átok tud lenni egy emeletes ház legfelső szintjén lévő, két hálószobás, egy konyhával egybenyitott étkezős, apró lakás, de nekünk eddig megfelelt. Vagyis a kicsiknek, akiket hazafelé úgyis én cipelek fel. Legalább edzésben tartanak, mert a liftet lespórolták a kis... tehát akik kivitelezték ezt a háztömböt. Pedig vén szipirtyó... akarom mondani idősek is laknak itt.
Ja igen! Két gyerek mellett gondolni sem érdemes káromkodásra, vagy hasonlóra! Megérzik... és akkor nincs könyörület!

Mikor már bent ültek a kocsiban, és kötögettem be a biztonsági övet, már sínen voltunk.

Régóta ez a sietős forma a mi bevált napirendünk. Kicsit kaotikus, kicsit kapkodós. Néha elkésünk, mert nem száguldozhatok, és nem is vágyom rá, de megéri.
Minden megéri, ami ezzel a két kis Angyallal kapcsolatos.

Lassan tolattam ki a már megszokott parkolónkból, amit a szomszédok voltak olyan kedvesek, és ezredik egész éjszakás rohangálásom hallgatása után meghagytak nekünk. (Hiába, mi vagyunk az egyetlen gyerekes család itt, ez a hely van a legközelebb a bejárathoz, és Tae hajlamos a megfázásra, akkor pedig jön az orvos, vele együtt meg a cirkusz is. Jobb a békesség, és a közeli parkolás mindenkinek!)

A forgalom nyújtotta korlátozott tempóval haladtunk.
Hátul a kicsik játszottak, én meg nevettem rajtuk.

Alig pár sarokra az ovitól egy zöldön hajtottam keresztül, mikor egy vadbarom oldalról nem állt meg a neki piros lámpánál.

Egy pillanat alatt halt el a nevetésem, ahogy próbáltam menteni a menthetetlent.
A kicsik nem is figyeltek fel rá, hogy baj van, de nekem lelassult az idő.
A fekete autó pont olyan sebességgel közeledett, hogy ha én nem állok meg, vagy begyorsítok, a kocsi hátulját kapja el, ahol Tae és Kook ül. Ha megállok, engem zúz össze, mert pont a vezetői oldalról jött.

Másodperceim voltak, hogy cselekedjek, hiszen döntésem egyértelmű volt.
Fékeztem.
Hatalmas lökés csattanással összekötve.
A számomra két legfontosabb rémült sikítása.

Nem éreztem fájdalmat, pedig biztos voltam benne, hogy én kaptam a másik autót.
Azonnal kapcsoltam ki az övemet remegő kezekkel, és fordultam hátra.

Tae ült mögöttem, de széke kiszakadt a hirtelen erőtől, így most Kookie gyerekülése mellé csúszva szorosan ültek, de látszólag sértetlenül, egymást ölelve, és engem nézve nagy szemekkel.

Amint biztos voltam benne, hogy ők jól vannak, megszűnt a hirtelen jött adrenalin löket.

Szemem káprázott, mindenem sajgott, alig kaptam levegőt. Vissza kellett dőlnöm ülésembe.
Remegtem, azt sem tudtam már, hol vagyok, minden összemosódott.

Utoljára Tae kiabálása és a kis Sütim keserves sírása maradt meg, utána mintha mindent elvágtak volna, elsötétült a világ.

Sosem bánom meg (Befejezett)Where stories live. Discover now