BKV Könyvklub

Botrány egy kép miatt

A napi buszozás az idő halála, az élet lassú pazarlása, különösen akkor, ha egy-egy órát reggel és este is ezzel kell töltened. A hátad közepére sem hiányzik, hogy a napod legéberebb szakaszát idegenekkel zötyögve töltsd a hajnali szürkeségben és hazafelé sem egy nagy élmény a dolog, főleg télen. Marad a zenehallgatás vagy a könyv. Persze ne hidd, hogy a fülhallgató - bármilyen mélyen is tolod be sokat sanyargatott hallójárataidba - meg fogja kímélni környezetedet zenei ízlésvilágodtól, csak idegesítő cincogássá silányulva tikkelteti a körülállók szemöldökét. Ha emiatt a könyv mellett döntenél, akkor meg azt ne gondold, hogy a fél busz nem fog beleolvasni a regényedbe, szakkönyvedbe. Velem is ez történt és veled is meg fog, legfeljebb másként végződik majd.

Van aki beköti a könyvet, hogy ne lássák, mi a címe, hát én nem fogok ezzel vesződni senki kedvéért, hadd tudják, mi van akkor? Felmerült bennem a gondolat, hogy minden könyvet a Mein Kampf borítójába csomagolva hordok majd magammal, nem mintha olvastam volna vagy tudnám hogy fest, de így legalább mindig lenne mellettem szabad hely. Végül elvetettem az ötletet, nincs kedvem új barátokat szerezni a könyv nézőpontját osztó egészséges fejbőrű úriemberek közül, mert további közös témánk nemigen akadna.

Persze nem csak a borító szivárogtatja az információkat, különösen, ha ülő helyzetben olvas az ember, ilyenkor sokkal könnyebb célpontot jelentenek az illusztrációk. Egy ideje már megtanultam olvasni, aztán kinőttem a képeskönyvekből, igyekszem a regény szövegére koncentrálni, hogy a szereplőkről, helyszínekről magam alkothassak képet. A rajzok, rézkarcok persze ettől még szívesen látott vendégek néhány tucat oldalanként, érdekes látni, hogy más miként képzelte el ugyanazt. Az meg még ennél is érdekesebb, hogy a kedves utazótársak - sokszor teljes tudatlanságban a regény címét és tartalmát illetően - mit képzelhetnek az illusztráció mögé. Merthogy az ember igazi zseni, isteni (vagy épp ördögi?) szikrájával a a semmiből is tizedmásodpercek alatt épít fel egy képet, jellemet és alkot ítéletet. Ezúttal épp rólam.

Ez persze elkerülhetetlen, tartottam is tőle. Annyira sokszínű mozaikkultúrában élünk, hogy ugyanazok a dolgok sarkosan mást jelenthetnek két eltérő korú, foglalkozású, világnézetű és ízlésvilágú személynek. Már rég nem ugyanazt a Derrick és Tetthely sorozatot izgulja végig az ország, nincs annyi közös téma, egymást olykor ufóknak látjuk és ezt nem könnyű éretten kezelni. Pedig lehetne tapasztalatunk a nézőpontbeli különbségek feldolgozásában, hiszen a nemek közti eltérések nem ma kezdődtek, a kapcsolatok évezredek óta adnak reménytelenül végigjárhatatlan és fájdalmasan éles gyakorlóterepet. De nem is kell hozzá kapcsolat, elég a tömegközlekedés.

Senki sem számít a spanyol inkvizícióra, így én is békésen olvastam aktuális kedvenc könyvemet. Úgy gondoltam, hogy a BKV tartozik nekem egy lélekfrissítő időutazással, ha már a napom egy jelentős hányadát fapados buszjáratain zötykölődve kell elvesztegetnem. Szándékosan egy régi, már ismert (és azóta nagyrészt el is felejtett) regényt hoztam magammal - úgy harmincöt év után került kezembe újra ez a könnyed sci-fi. Az olcsó papírkötésen még analóg technikával készült (100%-ban Photoshop-mentes) borító adott némi hangulati betekintést a szocialista idők vége felé százszámra megjelent naív sci-fi ponyvák világába. A lapokba pörgetve finom könyvtárillat villantott fel bennem éles és kellemes könyvmoly-emlékképeket, egyszerre tűntek vigasztalóan közelinek és végérvényesen, reménytelenül visszahozhatatlannak azok az évek. Mégis a retro nyertesének éreztem magamat ebben a pillanatban, az illat magával ragadó élményéből egy rövid bódulat után visszatérve puhán siklottam tovább a szöveg sorain. A történet és a jellemek egyszerűek és egyértelműek, a motivációk követhetők, a világ lehet, hogy mégis megérthető és az életünk megtervezhető?

Kizárt. Én csak annyit terveztem, hogy az út végéig még néhány oldalt elolvasok, de ez sem jött össze, akkor miért csodálkoznak az emberek azon, ha az életük vesz nem tervezett irányt? És ezért - legalábbis esetemben - az illusztátor hibáztatható, aki karcos, férfias vonalvezetésű rajzos kompozícióiba a női szereplőket egy kamaszfiú éhes szemein át vetítve álmodta bele. Nőiességük harsányan kiáltott a papírról, az egyszerre karcsú és telt sztreccsruhás-miniszoknyás alakok akkoriban komoly csapást mértek az ifjú olvasók hormonháztartására és több évtized elteltével is képesek voltak érzékiséggel árnyalni az alapvetően technika-orientált helyszín- és idealista személyleírásokat . Az űrben játszódó krimi élettelibb, fiatalosabb és emberibb lett a fekete-fehér rajzoktól, a külső szemlélő - azaz a mellettem ülő hölgy - azonban nem oldhatta a szöveg ártatlanságával a képek viszonylagos bujaságát.

- Pornó? - próbált meg kizökkenteni a cselekményből. Először azt hittem nem jól hallok, de nem is volt időm válaszolni. - Ennyit jelent egy nő egy férfinak? Gömbölyű popók és csúcsos cicik?

- Öööö, tessék? - kérdeztem végre bátortalanul és reménykedtem, hogy ez csak egy álom és felébredek, mielőtt érdemben válaszolnom kellene.

- Ahhoz képest, hogy a buszon is olvas, hát nem túl gyorsan fogalmaz. Á, biztosan csak a képeket nézi! - diadalmas kis görbület jelent meg a szája sarkában. Ez a nő kigúnyol, ami nem tetszik nekem. Muszáj válaszolnom.

- Ja, dehogy, félreérti, ezek csak illusztrációk, ez csupán egy sci-fi. - mondtam, felmerülve végre a regény sodrásából. Még mindig nem tűnhettem egy kommunikációs zseninek. Nem akartam ennél többet mentegetőzni, de időm sem igen lett volna rá.

- Ó, tehát félreértem? Ezek szerint nap mint nap félreértem azt is, hogy mire szánják a férfiak a nőt, de várjon felmondom én a leckét. - kezdte belelovallni magát ülésszomszédom. - A nő nézzen ki úgy, mint ebben a pornókönyvben, akkor is, ha három vagy akár öt gyereket szült, ha pedig nem, akkor ne csodálkozzon, hogy az ura megcsalja vagy akár kurvázni jár. Ha csinos, akkor meg legyen már hálás, ha beszólnak neki a kamionsofőrök és ugyan, tolja már bele mosolyogva a buszon tapizók tenyerébe a fenekét. Persze nem csak szexre jó az asszonyállat, tud az mosni, vasalni, főzni, gyereket istápolni orrvérzésig, szabadidejében pedig a női magazinok szopási tanácsait tanulmányozza, mert azért mégiscsak szexre a legjobb. A nő ne legyen karrierista, szüljön egy óvodára való gyereket aztán kész, ne okoskodjon sokat a munkahelyén, csinálja amit a férfiak diktálnak, persze kisebb fizetésért, hiszen a teremtés koronái okosabbak. Erősebbek is, ha pedig eljár a kezük, hát miért kereste magának a bajt a nő, nem igaz?

- Dehogy! - szúrtam közbe a költői kérdésre lecsapva -, ez a könyv nem is...

- Ó, ne zavartassa magát, olvassa csak a könyvét nyugodtam, elnézést, hogy megzavartam, hiszen egy nővel amúgy sem lehet értelmesen beszélni! - hirdetett ítéletet erkölcsi hóhérnőm, fel is állt, pedig a megálló még odébb volt. Nem tudom, mi minden történhetett vele, amitől így kiborult, de ha ennyi bátorság szorult bele, hogy ezt a monológot az egész busz szórakoztatására előadja, kitörve a jókislány szerepből, akkor már igazán érdekelne, hogy ki is ő. No meg nem ülhettem ott tétlenül így meggyalázva. Felüljárón haladtunk át és a félig nyitott ablakon bevágó szél adta az ötletet: ellenfelem szemébe nézve vágtam ki a regényt az ablakon.

- Én azért szívesebben beszélgetnék. Lenne kedve egy kávéhoz?

Valami esendőség lehetett felfelé irányított tekintetemben, a haragos (és tagadhatatlanul szép ívű) szemöldök kisimult. Két évet kávéztunk. Szép két év volt.