Ragyogó sötétség

Epilógus - Gomen nasai! (=Bocsáss meg!)

Határtalan megdöbbenéssel tölt el, mikor újra szilárd talajt érzek lábaim alatt. Valamilyen különös okból kifolyólag mindig is abban a hitben éltem, hogy a halálunkkor elveszítjük a testünket – ahogyan ez Nephrite esetében is történt.

Kinyitom a szemeimet, és a látvány, amennyiben ez lehetséges, még nagyobb sokkhatásként ér, mint az a tény, hogy egyáltalán van mivel néznem. Bár jobban belegondolva... ezen a helyen töltöttem el szeretőm karjaiban a legboldogabb órákat, és mindketten kizárólag itt lehettünk önmagunk, így voltaképpen nem is annyira meglepő, hogy a túlvilág számomra ennek a motelszobának a képében manifesztálódott.

- Kunzite-sama, jól érzed magad? – hallom kedvesem aggodalmas hangját. Csak most veszem észre, hogy mellettem áll, bal kezét lazán a vállamon nyugtatva.
- Zoisite! – ölelem magamhoz szorosan, és csókolnám, ahol érem, ám fájdalmasan tiltakozó szisszenése visszarettent. Nem értem... Az örökkévalóságban már nem szabadna, hogy bármi is fájjon.

- Ne haragudj! – lép tőlem távolabb bocsánatkérő mosollyal arcán. – A sérülésem begyógyult ugyan, de még mindig sajog.
- A sérülésed? – kérdezek vissza hitetlenkedve, és biztosra venném, hogy mindez csupán egyfajta halálon túli utóérzés lehet, a test emlékezete, hogyha nem látnám a ruháján lévő szakadást, amit vörösesbarna alvadt vér keretez. Valójában nem is szakadásnak mondanám, sokkal inkább egy precízen egyenes vágásnak, mely a köldökvonalától kezdve a bal bordái alatt egészen a gerincéig húzódik.

- A leghalványabb sejtelmed sincs arról, mi történt... Igaz? – mosolyodik el lágyan, egyfajta mélyről jövő szomorúsággal. Annyira más most, mint eddig. Valahogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, öntudatosabb... és egyben törékenyebb.
- Nincsen – intek nemet tétován. – De valami miatt kezdek meggyőződni arról, hogy hiedelmeimmel ellentétben mégsem haltunk meg.

- Meghalni? – kuncog fel. – Baka! Sosem hagytam volna, hogy meghalj! – jelenti ki zöld szemeiben elszánt tűzzel, néhány pillanatra fölvillantva régi, lobbanékony énjét. – Egyáltalán hogyan fordulhatott meg a fejedben olyan ostobaság, hogy feláldozod magad? – néz rám megrovóan.
- Te megtehetted, én viszont nem? – kérdezem, miközben érzem, hogy a feszültség egyre nő bennem. Próbálok ugyan uralkodni magamon, de a sértegetéseivel valamint a magabiztos mindentudásával kezd egyre jobban felbosszantani.

- Semmit nem értesz... – csóválja meg a fejét, fájdalmas félmosolyra húzva ajkait.
- Hogy neked mennyire igazad van! – förmedek rá ingerülten. – Valóban nem értek semmit! Azonban ha lennél oly kedves, és elmagyaráznád úgy, hogy még az én, szerinted mákszemnyi kis agyam is felfogja...! – sűrítem bele szavaimba a gúny mellé minden zaklatottságomat, hogy végre rádöbbenjen arra, a legkevésbé sem lesz jó vége annak, ha tovább provokál.

- Nem tudom elmagyarázni... én nem. Viszont megmutathatom. És Kunzite-sama... – csuklik el a hangja. – Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, mégis muszáj megígérned... hogy nem gyűlölsz meg, még azután sem, hogy mindent láttál és hallottál, amit látnod és hallanod kellett...
- Drága Zoi-chan, ha nem gyűlöltelek akkor, amikor azt hittem, hogy elárultál...
- Csak ígérd meg! – könyörög kétségbeesetten, és én el nem tudom képzelni, mi lehet, ami még annál is szörnyűbb. Végül arra az eredményre jutok, hogy semmi.
- Megígérem – bólintok határozottan.