Csak egy lány kibaszott élete

Lényeg

Nos, mint azt olvashattátok, ez az én "kibaszott" életemről fog szólni. Őszintén nem fog érdekelni, hogy mit gondoltok rólam, csak meg akarom osztani valakivel az érzéseimet. És erre mi a legjobb módszer, ha nem az internet?!

Kezdjük magammal:

Én egy 15 éves rohadt átlagos tinilány vagyok, aki nulla élettel rendelkezik. Oké, ez egy kicsit túlzás. Van életem, csak szar. Nem mondanám valami különlegesnek. Van egy bátyám, szerető, boldog családban élek. Mások szerint. Azt, hogy mi történik, ha az ajtó kulcsra van zárva majd megtudjátok.
Most kezdtem a gimit, sok barátot szereztem, aminek kifejezetten örülök, elvégre általánosban minden napom felért egy kínzással. Csúfolás, kritizálás, hazug barátok, hátba szúrás, stb. Csak a szokásos.
A barátaimról is lesz szó később, de ne szaladjunk annyira előre!
Életemben meghatározó szerepe van a zenének. Bármi történt velem eddig, bármi jó vagy rossz dolog ért engem, a zene volt az ami segített, felvidított. Ha nem lenne, valószínűleg minden nap az ágyamban zokognék. De szerencsére ez nem így történt.
Régen gitároztam, olyan két éven keresztül, de iskolaváltás után abbahagytam. Kicsi korom óta énekeltem kórusban. Mondták a tanárok, hogy milyen jó a hangom, csak nem hozok ki belőle többet. Ja... Ezt mondták, de nem próbáltak meg segíteni, szóval gondolom az egész csak egy kedves kis hazugság volt. Olyan egy évvel ezelőtt elkezdtem hamisan énekelni. Nem tudom miért, vagy hogy mi történt, de már nem volt szép a hangom. Ez eléggé rosszul érintett engem, mert mindig úgy éreztem, hogy ez az egyetlen dolog az életemben, amiben egy kicsit is jó vagyok. Jobb a többieknél. Ez az a dolog, amitől nem vagyok átlagos. De amint ezt is elveszítettem, elveszítettem önmagam egy részét is.
Hiába éreztem úgy, hogy nem megy ez nekem, azért otthon, egymagamban mindig "dalolásztam" (ez egy olyan hülye szó, csak nem akarok ennyi szóismétlést). Hazaértem a suliból, bekapcsoltam a gépemet, elindítottam egy dalt és énekeltem. Hosszú hónapok teltek el, mire otthon végre bátorságom volt egy kicsit énekelni. Ekkor persze a bátyám beszólt nekem, hogy hagyjam abba, mert borzalmas a hangom. Nem tudta, hogy ez nekem mit jelent. Megjegyzem, hogy előtte azóta se énekeltem!
Ismét eltelt hosszú idő, mikor végre anyám társaságában ki mertem ereszteni a hangomat. Ültünk az autóban, ment a rádió és elkezdtem énekelni. Mikor vége volt a dalnak, megkérdeztem, hogy milyen volt. Azt mondta jó. Na igen, ekkor még ennek is annyira örültem, hogy utána mindig énekeltem. Aztán egyszer drága édesanyám (-.-) megunta azt, hogy mindig megkérdezem boldogan, hogy milyen volt, ezért ingerülten annyit mondott, hogy nem hamisan, de rohadt átlagos, nincs a hangomban semmi extra, semmi különleges.
Értem én, hogy csak elmondta a véleményét, és talán igaza is volt, de fájt nekem.
Deeeee... Azért se adtam fel. Kurvára leszartam mindenki véleményét és énekeltem amikor jólesett. Ennek a következménye az lett, hogy amikor egy osztálytársammal ketten sétáltunk hazafele és zenét hallgattunk elkezdtem énekelni. Azt mondta, hogy nagyon jó. És megint úgy éreztem, hogy van tehetségem. Nézhettek hülyének, de nekem ez fontos volt. Nem fogok lemondani a zenéről senki kedvéért se!

Nos mára ennyi, szerintem, mert megfájdult a fejem, de legközelebb írni fogok a családomról, az osztályomról, a régi sérelmeimről, és a nemrég kiderült betegségemről is (ami miatt elkezdtem kiírni magamból a gondolataimat, félelmeimet, mert meguntam,  hogy magamban felrobbanok, amiért nem mondhatom el senkinek).

/No problem, elvileg nem halok bele a betegségbe, max szarul fog működni a vesém, vagy tököm tudja, ugyanis még nem derült ki, hogy pontosan mit is tesz velem ez a betegség (szóismétlés megint)/

Nos.. Kösz, hogy elolvastátok és megoszthattam valakivel a gondolataimat!