A Félvérlány #BEFEJEZETT

24. Lappangó harag

Reggel korán keltem, arra, hogy valaki az ágyam mellett gubbaszt. Amikor kinyitottam a szemem, Lindsey-t pillantottam meg, aki két karjára fektetve az állát, bámult engem. Én csak pislogva néztem rá, amíg meg nem szólaltam.

-Meddig akarsz még bámulni? - sóhajtottam.

-Megcsókolt! - jelentette ki, mire felültem. Éreztem amint az arcom leplezetlenül pirosodik.

-Elmondta? - kérdeztem, de már meg is bántam az ostoba kérdést. Melyik legjobb barát nem mesél arról, hogy megcsókolt egy lányt?

-Nem, de sejtettem! És most már bizonyos a sejtésem! - nézett rám összevont szemöldökkel. - Veszélyes vagy! - jelentette ki, amitől nem kicsit hökkentem meg.

-És azért jöttél, hogy mindezt a képembe vágd, Lindsey?

-Igen is, meg nem is! - egyenesedett ki, de még mindig az ágyam előtt térdelt. - Pont az esete vagy! Tetszel neki, meg is csókolt, hogy ennek hangot adjon. De ha beljebb merültök a barátságon túlra, veszélybe sodorhatod, olyanba amiből nem tud kikecmeregni, mint legutóbb! - utolsó szavánál teljesen megakadtam.

-Legutóbb?

-Igen! Amikor az a rohadék felhasította a mellkasát! A páncélja védte meg attól, hogy az alvilágban kössön ki! - elfordítottam a tekintetem. Nem mondta el, hogy majdnem meghalt miattam, és ezért dühös voltam rá.

-Mondd már el, miért vagy itt! Mit akarsz tőlem! - amint vissza néztem rá, tekintete apró rémületet tükrözött, és hátrébb húzódott.

-Csak hogy gondold át, kiket akarsz veszélybe sodorni! - mondta, majd az ajtóhoz indult.

-Neki is megvan a szólás joga, nem kell helyette szervezkedned! - szóltam utána, mire megrezzent a válla. Nem nézett vissza, csak kiment a szobából.

Josh és én is elkészülődtünk, majd elindultunk reggelizni. Én gyümölcs tálat ettem joghurttal, Josh pedig csokis müzlit. Csöndes volt, és nem bohóckodott, mint régen tette. Pillantásom a mellettünk lévő asztalra siklott, ahol Kevin éppen engem nézett. Egy pillanatra elő jött a bizsergés, de aztán rájöttem, hogy haragszom rá, ezért újra a gyümölcseimnek szenteltem minden figyelmem. Azonban amint felálltunk Josh-al, hogy tovább álljunk, Kevin az utamat állta.

-Sziasztok! - köszönt, mire Josh felélénkülve ölelte át.

-Ugye íjászunk ma? - kérdezte az öcsém, mire nem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy mosolyt.

-Igen, de nem velem! - mondta, amitől az öcsém kedve kissé lelombozódott. - Keirón-nal! - ez az egy varázsszó tette olyan boldoggá az öcsémet, hogy csak pislogtam. - Na menj! Lekésed az órát! - noszogatta, majd Josh elszaladt arra ahová sok kora béli gyerek ment, íjjakkal a kezükben.

-Mivel kezdünk? - néztem vissza rá. Arckifejezésem alapján össze vonta a szemöldökét.

-Ö... Arra gondoltam, hogy először is, megmutatom, hogyan bánj egy karddal, de... Mondd mi bajod van? - sóhajtotta, majd keresztbe rakta a kezét.

-Mintha nem tudnád, vajon miért vagyok rád dühös! - mentem el mellette. - Jó activity-zést hogy kitaláld! - kiabáltam vissza neki a hátam mögé.

Később már egy domb tetején tanított különböző fogásokra, támadási technikákra, és védekezésre a pajzzsal. Majd hirtelen rám támadott. Azt hittem megőrült, de közben rájöttem, hogy a mozdulataimat nézi. Azt figyelte, mit csinálok, és hogyan csinálom. Próbáltam változtatni a védekezésen, és én is megfigyeltem őt. Aztán amikor lehetőséget láttam, támadtam. Suhintottam a kardommal, de hirtelen kivédte, és fájdalmasan lecsapta a kezemről a kardot.

-Nem rossz, de támadhatnál többet is! - mondta, majd felvette a kardom, és vissza nyújtotta nekem. Kikaptam a kezéből, majd elfordultam. Hirtelen tettem egy fél fordulatot, és támadtam neki, amire nem számított, de kivédte. Nem hagytam neki esélyt, hogy reagáljon, újra lecsaptam, majd a pajzzsal fellöktem.

-Hazudtál nekem! - akadtam ki. Zavarodottan nézett rám, mire a kardomat a földbe szúrtam. - A rohadt életbe! Majdnem meghaltál, miattam! És még csak annyi nem volt benned, hogy a szemembe mondd!

-Mit vársz tőlem? Mondjam azt, hogy majdnem ott véreztem el, mert félvér vagyok, aki állandó veszélyeknek van kitéve a táboron kívül? Mert így van! - állt fel, majd eldobta a pajzsát.

-Még is én vagyok az, aki az egészet okozta! Hát nem fogod fel?! Nem bírnám ki, ha elveszítenélek! - kiabáltam rá. Tekintete döbbenetet sugárzott, amire rájöttem, hogy mit mondtam, és elvörösödve fordultam el. Azonban ő gyengéden vissza rántott a karomnál fogva, és magához húzott. Karjai közé estem, és fel sem eszméltem, de már engem csókolt. Kezemből kiesett a pajzs a döbbenettől, és a hévtől, amint hevesen csókolt. Lábaim úgy bele remegtek a csókba, hogy szinte csakis Kevin tartott. Gyomrom heves bizsergésbe kezdett, amint ajkai táncra hívták az enyémet. Csókja többet ért egy bocsánat kérésnél, és bele sűrített minden magyarázatot. Mikor elváltunk, keze az arcomra csúszott, ami hirtelen nedves volt pár lehullott könnycsepptől. Mélyen a szemembe nézett, miközben érdes hüvelyk ujjával lesimította a könnyeimet az arcomról.

-Sajnálom, hogy úgy érzed ez mind miattad van! De tudnod kell valamit! Nem fogom feladni a harcot, ha te vagy a tét! - nem találtam szavakat. Csak néztem, aztán kezdeményeztem, és megcsókoltam. Viszonozta a csókot,  majd amikor elengedett, folytattuk az edzést egészen ebédig. Utána azonban olyannal mentem edzésre, akivel igazán nem számítottam.