A Félvérlány #BEFEJEZETT

21. Halálcsók

Hörögve kapkodtam levegőért, eközben ő füstté vált. A hátamra fordultam, de ez olyan fájdalmas volt, hogy onnan semerre sem mozdultam. Csak a plafont bámultam, amin keresztül a nap sugarai gyengén furakodtak keresztül, de éppen eleget adva a fénynek. Nem értettem annak okát, hogy miért hagyott magamra a férfi, hiszen tovább is kínozhatott volna, de nagyon rossz érzésem támadt. És akkor, a bejáratnál felbukkant Kevin. Arca véres volt, és meggyötört, aztán meglátott engem, és felém kezdett futni. Kiáltani akartam neki, hogy vigyázzon, de gondtalanul átjutott a csapdáimon, amitől a rossz érzés csak fokozódott.

-Dawn, tarts ki! - térdelt le mellém, és két keze közé vette feldagadt, véres arcom.

-Menj el! - nyögtem, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomról. Máskor örülnék hogy látom, de most a rossz érzés miatt féltem, hogy baja esik. - Ez egy csapda! - tekintete elkerekedett, ahogy felnézett, majd hirtelen elengedett, és ott hagyott engem. Kardok csattantak, mire rémülten kaptam a hang irányába a fejem. Kevin és a férfi harcolt egymás ellen, és a srác nem éppen állt fényesen. Aztán megtörtént amitől féltem. A férfi kiütötte Kevin kezéből a fegyvert, majd hatalmas sebet ejtett a mellkasán. Kevin a földre került, és a férfi füstölgő karjai egyenesen fölötte magasodtak, kezében a bronz karddal, készen állva hogy ledöfje vele.

-Ne! - nyögtem ki halkan, de aztán a férfi karja lendült, és minden lelassult. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. A szám magamtól mozogni kezdett, anélkül, hogy gondoltam volna a következményekre. - A tiéd lehet a lelkem! - aztán a kard Kevin teste mellé fúródott. A füstpalástos férfi, mosolyogva fordult felém, majd hirtelen füstté vált. Aztán megéreztem hideg érintését, és füstös szagát felettem, mire oda fordítottam a fejem.

-Mondd ki még egyszer! - suttogta halkan.

-Neked adom az élet eszenciám! Csak ne bántsd őt! - sírtam halkan.

-Ó, a szerelem, mily gyengévé teszi az embert, nemde? - pillantott Kevin felé, majd vissza vezette rám a tekintetét. - Ám legyen! - mondta, majd olyan szél sebesen mozdult, hogy feleszmélni sem volt időm, csak megéreztem bronz kardját a testemben. Testem fájdalmasan megfeszült, majd levegő helyett vér bugyogott fel a torkomon keresztül. Aztán a férfi felém hajolt, és torz száját véres ajkaimnak tapasztotta.

Csókja kábító volt, és a testem már egyre könnyebbnek tűnt. Még utoljára éreztem, amint egy könnycsepp hullik le a halántékomon. Majd minden megszűnt létezni, ahogyan én is. Zuhantam, mégsem éreztem úgy. Egyre lejjebb jutottam majd hirtelen megálltam.

Amikor a szemem kinyílt, arany plafont fedeztem fel magam felett. Észre vettem, hogy semmim sem fájt, és lélegeztem. Nem éreztem vért a torkomban, és ahogy felültem, a körülmények is megváltoztak. Aranyból kovácsolt teremben ültem, mellettem egy fekete trónnal, csontokból kovácsolva. Alját koponyák díszítették, és a csontokon egy mogorva férfi ült, aki engem nézett.

-Bátor félvér lány vagy Dawn Harvey! - harsogta mély öblös hangja.

-Hol vagyok? - kérdeztem kis idő után. A férfi felállt a trónjáról, és felém jött. Kezét lenyújtotta felém, majd felsegített a padlóról.

-A pokolban vagy! - jelentette ki a férfi, rezzenéstelen arccal. Meg sem lepődtem a válaszán, csak sóhajtottam. Volt egy tippem, hogy kivel állok szemben, és hogy miért kerültem egyenesen Mexico-ból a pokolba.

-Maga Hádész, a holtak istene! - jelentettem ki, majd nyeltem egy nagyot. - És én halott vagyok!

-Nos, igen. Amint a lelked elhagyta a testedet, elragadtam azt, hogy ne kerülhessen rossz kezekbe. Így kerültél te ide! - magyarázta Hádész. Hirtelen beugrott a halálom pillanata, és nagyot sóhajtottam. - Egy lélek sem élvez akkora luxust, hogy haláluk pillanatában ne a kaszással kelljen átkelniük a Sztüx folyón! De te, egyből itt termettél!

-Hogy lehetek itt, ha a lelkemet annak a férfinak adtam? - kérdeztem értetlenül.

-Egyszer utat adtam neki arra amire vágyott! Halhatatlan akart lenni, és hatalmas! Ezért neki adtam a sötétséget! De ő ezt az ajándékot elutasította! - morogta az isten, amitől kirázott a hideg. - Hallottam a varázslatról, amit egy alattvalóm árult el neki, miszerint ha egy tiszta lelkű félisten önszántából adja neki az élet esszenciáját, egy bronz karddal, és egy halálcsókkal elnyerheti annak tisztaságát, és szépségét. Még hatalmasabb lesz tőle, ami akár letaszíthat engem és fivéreimet a trónról. Elpusztítaná a világot! - szavai hideg zuhanyként értek engem, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta. - Elpusztíthatnám a lelked, hogy soha ne kerülhessen a kezei közé, bezárhatnám egy aprócska gyűszűbe! De e helyett, vissza küldöm a testedbe!

-Hogyan? - kérdeztem döbbenten.

-Jól figyelj rám félvér leány! Az életedért cserébe, teljesítened kell egy feladatot számomra, méghozzá, ezzel itt! - kezében egy fekete kristályszerű tőr jelent meg, aminek feketesége szinte mozgott, és néhol felcsillant benne egy-egy vöröses sárga szikra. A kezembe adta, majd megragadta a vállaimat, és mélyen lángoló fekete szemeivel az enyéimbe nézett. - Öld meg! - kiáltotta, miközben a hangja visszhangzott a fejemben. Hirtelen, mintha egy rossz álomban lettem volna, felébredtem, és ezzel együtt fel is ültem. Egy ágyon feküdtem, és szőlő indák fedték a testem. Körbe néztem, és a kezemben megpillantottam a fekete tőrt, amit Hádész adott nekem.

-Dawn? - hallottam meg egy ismerős hangot, amitől a szívem össze szorult, és boldogság áradt szét a testem minden porcikáját.