Esélytelen [Harry Styles Fanfiction]

Prológus

Néztem az elsuhanó tájat a kocsi ablakából. A fák ágai hajlongtak a szélben, az esőcseppek pedig a menetszél hatására hátrafelé vándoroltak az üvegen. Életemben csak egyszer jártam erre, hiába élünk Londonban. Az az út sem tartozik a kedvencem emlékeim közé. És hogy miért is tartunk Holmes Chapel fele? Nos elmesélem.

Három éve történt minden. Nyaralni voltunk Anyával, Apával és a bátyámmal, Liammel. Liamről azt kell tudni, hogy két évvel volt idősebb nálam, és ő volt a legjobb barátom és a lelki támaszom is egyben, ugyanis nem voltak barátaim. Igen, csak volt. Ugyanis ezen a nyaraláson Liam szabad sziklamászáson vett részt, ami azt jelenti, hogy biztosító kötelek nélkül, egy szinte függőleges tengerben lévő sziklára kell felmászni. Nem szokták magukat kibiztosítani a mászók, mivel a sziklafal meredek, ezért a vízbe esnek, így nem sérülnek meg. Nos én épp a sziklához közeli parton napoztam, és fotóztam a bátyám, mikor ő hirtelen megcsúszott, és lezuhant a falról, de olyan szerencsétlenül esett, hogy a szikla aljának csapódott, és szörnyethalt. Én ekkor voltam 14. És végignéztem a bátyám halálát. Mivel ő volt a mindenem, ezért az elvesztése, annyira megrázott, hogy bezárkóztam és depressziós lettem. A szüleim rengeteg pszichológushoz elvittek, de nem nyíltam meg egyikőjüknek sem. Majd másfél év után feladták, és beadtak egy lelki sérültek számára fenntartott intézetbe. Itt töltöttem több mint egy évet. Barátom itt sem lett, de az itt dolgozók igazán kedvesek voltak. Meg nekik sem nyíltam, de nem nehezítettem meg a dolgukat, egyszerűen csak csendes voltam. Rajtam kívül volt ott néhány sokkal nehezebb eset, velük nagyon sokat kellett foglalkozniuk. Volt aki álmában sikítórohamot kapott, vagy spontán dühkitörései voltak. Őket igazán sajnáltam. Vajon mi válthatta ki belőlük ezt?

De térjünk vissza az én történetemhez. Az ott eltöltött idő alatt még magányosabb voltam mint valaha. Hiányoztak a szüleim, és persze a bátyám is. Miatta rengeteget sírtam. A hiánya óriási űrt hagyott bennem. Mivel nem sok gond volt velem, és a szótlanságomat leszámítva teljesen normálisan viselkedtem, ezért az ott dolgozók tanácsára a szüleim hazavittek. A visszatérésem örömére elmentünk nyaralni a hegyekbe. Gyönyörű volt a táj, a friss levegő kitisztította a fejem, és jó volt a szüleimmel eltölteni egy kis időt. Egy hétre mentünk. Egyik nap elmentünk túrázni, én egy kicsit lemaradtam mert egy madarat szerettem volna lefotózni. Már bent az intézetben is szerettem fényképezni, de ott nem volt túl sok lehetőségem rá. Itt viszont annál több volt a megörökítendő dolog. Szóval éppen azt a kék madárkát kaptam lencsevégre, mikor egy hangos kiáltást majd egy tompa puffanást hallottam. Odasiettem az ösvény szélére, és velem egykorú lányt találtam rendellenes szögben feküdve. Gyorsan odamentem apáékhoz, és megmutattam neki a sebesült lányt. Ők felhívták a hegyi mentőket, akik mikor kiérkeztek, megállapították, hogy a lány halott. Én ekkor sokkos állapotba kerültem, és bármit kérdeztek tőlem, nem tudtam válaszolni. Visszamentünk a szállásra, a szüleim reménykedtek, hogy másnapra rendbe jövök. Nem zargattak, hagyták, hogy feldolgozzam a látottakat. De a reményük szertefoszlott, mikor hazaértünk, én akkor is csendes voltam, sokszor csak magam elé bámultam, és sírtam. Rengeteget sírtam. A szüleim egyik nap összepakoltak, és elhatározták, hogy visszavisznek Holmes Chapelbe.

Hát így történt, hogy most az ablakon keresztül nézem az elsuhanó őszi Londont. Igazából nem tombolok, beletörődtem, hogy nekem ilyen sors jutott. Végül is nem fogok rossz helyre kerülni. Nem az ismeretlen vár rám. Anyáék csendesen beszélgetnek valamiről, és pedig igyekszem a vonásaikat magamba zárni. Megsimítom magam mellett az ülést, mindig ez volt Liam helye.