Doctor who: Landolás

6.

Ahogyan ült ott a padon és elmélyülve simogatta a macskát folyamatosan azon gondolkodott hogy hol is lehet most az időben és térben. Persze, persze, azt látta hogy egy árvaház kertjében van, de azt nem tudta hogy pontosan hol lehet.. hogy ez milyen árvaház pontosan, melyik megye, melyik bolygó, milyen év...A levegő teljesen normálisan melegedett közben, a nap felkelt, és szélcsend volt. Egy fűszál sem moccant....Lehajolt egy pillanatra, a földre tette a fejét, a kellemesen lágy fűbe, s behunyta a szemét. 

" Állunk.. egyhelyben..." - Állapította meg, s azzal a lendülettel vissza is ült. A reggel lassan átment délelőttbe de ebben semmi szokatlan nem volt. Kivéve hogy nem voltak emberek a környéken.... de talán a kert azon kis eldugott részében az sem volt teljesen szokatlan. A Doktor hallgatta a csöndet és gondolataiba merült. Azokba a gondolatokba melyek kínozták, s melyek most sem hagyták teljesen nyugodni őt. Olyanok voltak számára mint egy kő ami folyamatosan nyomja a mellkasát. A kérdések folyamatosan szaporodtak, a feltevésekkel együtt, de a megoldás távol volt s ő csak sodródott mindentől távolabb s távolabb. 

" Tudod...egész jó hogy itt vagy..."- Kezdett bele halkabban a mellette ücsörgő állatra nézve. - "..  de komolyan! Most hogy így belegondolok, nem is rossz. Legalább tudok valakivel beszélni aki nem fut el, és a Tardis sem marad soha üresen."- Mondta halkabban a macskának aki szintúgy halkan visszanyávogott. - " Mi? Nem, nem lennél rosszul az időutazástól.. de komolyan, szerintem még tetszene is neked. Nem akarsz velem jönni?" - Mosolyodott el haloványan, s vett egy mély lélegzetet.- " Gondolj csak bele.. a térbe és időbe elmehetnénk bárhova! .. Ehetnél jövőbeli macskakaját. Még ezzel sem tudlak meggyőzni? Játszhatnál csillagbogarakkal..."- Mosolyogta. Persze mindez csak egy nagy figyelemelterelés volt saját magával szemben. Nem mintha nem érdekelte volna ez a hely, de gondolataiban azonban Amyn járt az agya, és a vidámparkon...valahogy nem tudott elszakadni attól a közegtől... visszament volna. Hiányolta Amyt. Aztán eszébe jutottak mindazok amit elvesztett az évek során és akiket kénytelen volt hátra hagyni...De legalább most már boldogak.. legalább Amy boldog, ha ő már nem... Szomorúan az ég felé pillantott. 

"Annyi csillag.. annyi szépség.. de egyedül mindez mit sem ér... Hát kinek mondjam el ha nem neked?"

A férfi egy ideig fészkelődött, mint aki nem találja a helyét, majd letette a macskát maga mellé de az makacsul nem távozott. A Doktor félrebiccentett fejjel nézett rá egy darabig, majd felhúzta a lábait maga mellé, és a kezét az álla alá tette. A Tardis felé pislogott mintha meg lenne sértve rá, s ekkor hirtelen azt érezte hogy nézik őt. Olyan érzése volt hogy valakik megfigyelik őt...akik nem macskák....Lassan felnézett az épületre a macskáról, s a csillogó ablakokra, és akkor vette észre hogy gyerekek nézik őt akik ugyanebben a pillanatban lehúzták a fejüket. A Doktor felállt, s hirtelen kirázta a hideg, mintha beteg lett volna. Megszédült, de nem esett el, hiszen azonnal helyre hozta az egyensúlyát, azonban mindez szokatlan volt. Az Időúr hunyorogva előre nézett, majd megszónikusozta saját magát... és akkor.. akkor kezdte összerakni a puzzle darabjait. A homlokára tette a kezét, ahogyan az emlékek újra és újra előtörtek belőle. Olyan emlékek amiket valamiért elfelejtett... 

"Én és Amy... az árvaház! Azok azok az  árnyak..és ti! "- Mutatott az ablak felé ahonnan a gyerekek pislogtak rá. - " Háhá! Igen! Jajj Doktor te.. te öreg idióta! Hát persze! " - Csapott a homlokára, majd a Tardisa felé pördült, kabátját balra fújta az újra feltámadó szél. - "Ezért hoztál ide! Ezért akartad megmutatni nekem a vidámparkot! Mert elfelejtettem mindent! De mostmár.. mostmár kezdek emlékezni! .. Köszönöm!" - Akkor fogta fel hogy valójában hol van, hogy hova hozta őt a Tardis. Eszébe jutott a határidő... és Laura.. Bár nem emlékezett mindenre, mégis már sejtette hogy miért látta először a vidámparkot. Hogy miért kellett emlékeznie Amyre, és az árvaházra.. lassanként, apránként minden halovány emlék előkerült melyet elvesztett. 

-----------

Szó szerint beesett a 11. terembe, majdnem hogy előre, de azért még megőrizte az egyensúlyát. Miután pedig becsukta az ajtót önelégült félmosollyal az arcán megkopogtatta az ajtót.

" Jó öreg fa.. megvéd mindentől. És mindentől! Senki nem jön át!"- Azzal megfordult és előre nézett. Egy teremben volt, de nem olyanba ami bármelyik árvaház lepusztult szobájához hasonlított volna. Nem. Ez a terem teljesen más volt. Tele volt modern eszközökkel, panelekkel, idegen technológiával. Egy központi villogó hengertest ami a terem közepén volt, most lila fényt vetett a falakra, és a Doktorra is. Kissé elvakította őt néha, szemének még szoknia kellett a hirtelen váltást a sötétből így hunyorogva indult meg feléje.  A hengertest körül hat szék volt. A székekben nők feküdtek, a fejükön valamiféle berendezés volt, s drótok lógtak ki a berendezésből ami aztán a hengerbe továbbult. A Doktor vett egy mély lélegzetet és megigazította a csokornyakkendőjét. Nem mintha nem számított volna ilyesmire, csak olykor unta hogy mindig igaza van... Gyorsan megnézett pár panelt, és olyan gyorsan olvasott el mindent mint ahogy egyik ember sem tette volna. Homlokát ráncolva csóválta meg a fejét.Látta az adatokat..látta hogy egy távoli csillaghalmazból jött ez a hajó és álcázza magát.. de még nem állt össze, még mindig nem állt teljesen össze számára a kép. Lassan körbe ment a terembe, majd odalépett az egyik huszonéves szőke hajúhoz és megnézte a pulzusát. 

" Oké.. éltek... sztázisban...kómában vagytok évek óta..ezt értem, de minek? "- Suttogta, mintha csak egy alvó gyerekhez beszélne. Lassan ugyan kezdte érteni, de azért nem minden volt világos még az ő számára sem. Ezért inkább tovább beszélt, mert akkor jobban hallotta a saját gondolatait. - " A hajótok megsérült.. az álcázótok is...Jó nagy robbanás lehetett.. de senkinek nem tűnt fel valamiért... menekültetek  valakik elől, de lezuhantatok ide...De ez értelmetlen... ki az a bolond aki szellemgyerekekkel akar elijeszteni idegeneket.. és miért vagytok még mindig sztázisba ... egy árvaházba...."- Felnézett, körbenézett az ovális alakú  teremben. - " Nem ismerős technológia.. csak nem a peremről jöttetek? .. Ők használnak ilyen primitív álcázót.." - Ekkor megakadtak a szemei egy ismerős arcon, amitől az egész gondolatmenete hirtelen elveszett.

" Oh, Amy!"  

"...Amy!"- Azonnal odafutott a lányhoz, és persze megnézte az ő pulzusát is. Ugyan azt tapasztalta: Amy életben volt, csak mély álomban. Ez őt azonban nem nyugtatta meg. A szívei a torkában dobogtak, és aggódott. Leguggolt a székhez, pont a lány feje mellé, hogy láthassa az arcát, és lágyan megsimogatta azt a kézfejével.- " Hallgass rám Amy.."- Suttogta, mintha csak egy esti mesét olvasna fel egy láthatatlan könyvből, s közben megfogta a lány egyenlőre élettelenül heverő kezét. - "Tudom hogy hallasz engem... de figyelj rám...olyan álomban vagy ami nem akar elengedni téged. Ami elhiteti veled valamiért, hogy az a valóság.. de valójában  nem az. A valóságban sztázisban vagy, amit egy lezuhant űrhajó utolsó beprogramozott parancsának végakarata... a hajó védelmi mechanizmusa azért teszi ezt mert úgy érzékeli hogy veszélyben van... A mesterséges inteligencia ami irányítja ezt... úgy érzi hogy a legénység nincs biztonságban, ezért sztázisba tette őket, míg a veszély el nem múlik......azonban a sztázis mező nem tartott ki örökké. Volt olyan tag aki belehalt abba hogy már évek óta egy székhez kötve alszik... Képzeld csak el... ki tudja mióta vannak így...Évtizedek óta...És mivel kezdtek kihalni a legénységtagok, ezért mindig új és új embereket szerezett magának a hajó... Viszont.. aki adta ezt a parancsot, lehet hogy még él. És én most beszélni fogok vele...Ha ezt megteszem, közvetlen pszichikai kapcsolatban leszek valamelyikükkel, de magával a géppel is. Elméletben így mindent megtudhatok, és talán segíthetek rajtuk is.. oh ez egy remek terv egyébként"- Mosolyodott el hirtelen, majd arcát gyengéden nekidöntötte Amy kezének. - "De lehet odabenn ragadok. A gépben... ha ez megtörténik.. neked kell majd kihozni onnan engem Amelia Pond....Tudni fogod hogy hogy kell.. Tudom. " - Felállt, közelebb lépett a lányhoz, adott egy csókot a homlokára, majd a gép felé fordult. 

" Nah lássuk csak mi vagy te... te hatalmas gép..."