3.

86 10 0
                                    


Piszkosul fájt a karja. Olyan szinten beütötte hogy visszaült a padlóra és inkább megvárta míg a kegyetlen remegés, puffogás, és rázkódás abba nem maradt. Még a szemét is lehunyta és bár nem félt (hisz a saját Tardisában tudta hogy komolyabb baja nem eshet) mégis nagyon várta már hogy megálljon a gép. Ez meg is történt bő tíz percen belül. Addigra már a karja sem fájt annyira, így kényelmesen felállt, leporolta magát, és hátracsapva a kabátját nézegette a konzolt. 

" Jó.. semmi baj... erről is csak Clara tehet. "- Vetette oda, mintha csak egy emberrel beszélt volna. - "Bár ez egy kicsit fájt. Légy óvatosabb legközelebb! .. Öreg mondás... de vajon hova hoztál engem? "- Hátra pillantott az ajtó felé, és arcára kiült újra a kalandvágy.- " Nagy szerencse hogy nem tudom hol vagyok.. áááh... ezt már szeretem!" - Megsimogatta a panelt, majd megtett egy lépést az ajtó felé, de nem nyitotta azt ki, csak fülelt. Hallgatta a hangokat melyek odakintről beszűrődtek. Zsivaj volt odakinn... gyerekek és felnőttek zsivaja, s bár kiszűrhetetlenek voltak a hangok, és nem lehetett volna megmondani hogy hány anya vagy hány gyermek tombol odakinn a forgatagban, de a Doktor tudta.. érezte. Friss vattacukor illatát hozta a szél kívülről,  beszűrődött a kulcslyukon... a Doktor lehunyta a szemét, hogy lelki szemei előtt láthassa a gyerekeket, és embereket, a forgatagot... és a forgatagban két fiatal hangját akik egymást húzkodták ott. Az egyik egy plüsskutyát vett, a másik pedig nem értette miért... ekkor felreppent egy lufballon és..Kipattantak a szemei. Az emlékek úgy zúdultak rá, mint egy hidegzuhany. Csak állt s leblokkolva hallgatta a saját régi hangját, a boldog időket, Amyt és a vidámparkot Soha országban.... 

" Amelia Pond.. " - Suttogta maga elé. - " Soha ország kapujában.. a nagy vidámpark szélén... plüsskutya és csokornyakkendő...és én egyedül.. " - Mondogatta maga elé halkan. Akkor vette észre hogy egyedül maradt...egyes egyedül a Tardisban. Halkan kongott a konzol üres tere s a Doktor elszomorodott. 

" Miért hoztál ide?!" - Vetette oda a konzol s a szürke gombok felé. Arca hűvös maradt, de szemei mást sugároztak. Kiment volna ő is, oh de mennyire! Nézte volna a forgatagot, felült volna az óriáskerékre mint régen... de nem tehette meg. -" Miért, mond miért... "- Lassan a panelhez sétált, majd rátámaszkodott. - " Miért hoztál ide? .. Tán azt érdemlem hogy nézzem a múltat, és vissza kívánjam?.. Nem hozhatom vissza már, én oda nem mehetek.De ezt, te is tudod nemde? Leperegtek az órák, elszálltak a percek. Nem lassan, de nem is gyorsan, egyszerűen csak jöttek s mentek. Én pedig egyedül maradtam idebenn... valaki haza akart menni.. csak én nem mehetek oda. Szerinted ebben hol az igazság?.. Tán te meg tudod mondani? " - Felpillantott, de válasz nem volt. Félrebiccentette a fejét, és vett egy mély lélegzetet miközben összeszedte magát. Senki nem volt vele, de mégsem akart összetörni. Még ha egyedül is maradt olykor akkor is tudta hogy barátai mindig, mindenhol lesznek. - "Hát persze hogy nem..." - Tette hozzá, és kihúzta magát. - " nos... nem tudom ez mit jelent, de legalább már nem rázkódunk. Hmm.. ez is valami.." - Mire végigmondta ezt azonban megint minden rázkódni kezdett, ő pedig elegánsan lefejelte a panel szélét. 

**


Látszódott az arcán hogy kimondana valamit. Hogy küszködik a szavakkal, melyek pedig eleve ott vannak benne. Vagyis kimondta volna őket, de nem tudta hogy mondani mégsem hogy megint tévedett a koordinátákkal kapcsolatban. De mire kimondta volna már landoltak, és Amy olyan izgatott volna hogy rögtön kirohant, neki meg tátva maradt a szája. A kijelző 50'nél maradt, de úgy gondolta hogy ez Amynek úgyse fog majd feltűnni, így megrántotta a vállát,és felkapta a suttyba dobott kabátját. Kiment az utcára ahol utitársa már nagyon nagyon várta. 

" Doktor!" 

" Amy.. Üdvözöllek 1960-ban !"- Mutatott előre egy lakóépületre ahova balszerencséjére épp rápingálták az évszámot. 

" Ötvenben!"- Mutatott ugyan oda Amy.

" Ötvenben... ! KHm.. " 

" Doktor...én hatvanat mondtam.."- Forgatta a szemeit a lány.

" De mégis itt vagyunk mert a Tardis azt akarta..." 

" De mi lenne ha egyszer oda mennénk ahova kérem, csak egyszer... " 

" O te...telhetetlen vagy Amelia Pond de nem baj! Különben nem lennél velem.."- Előszedte a csavarhúzóját hirtelen, majd a levegőbe, maga elé tette. A szerkezet hangosan zúgni kezdett. 

" Azzal a szónikussal még nem intéztél el mindent ugye tudod? "- Duzzogta utitársa elfordulva tőle, csak hogy érezze hogy most meg van sértve, majd arrébb lépett. - " De mégis mi lehet olyan mágikus az ötvenes években? " - Sóhajtozta továbbra is és kirázta a hideg. - " Az oké hogy vannak macskaköves utak, mert ahogy elnézem abból akad jó sok, és az eső is esik.. ősz van talán? ..Én meg itt állok egy szál pólóban ami vicces mert... Hideg van..Doktor?"- Hátra pillantott s nem volt sehol senki sem. Amy még egyet sóhajtott. - " Mintha a falhoz beszéltem volna...Doktor hol vagy?!... Nem mehetnénk vissza a Tardisba, itt meg lehet fagyni..."- Körbenézett, de az utca néptelen volt, és sötét... Amy megcsóválta a fejét, majd lépett pár lépést előre. Néha úgy érezte hogy barátja csak a bolondját járatja vele, hisz pár pillanattal ezelőtt még ott állt mögötte most meg köddé vált, mintha soha nem is állt volna ott. Tekintete lassan a Tardisra vetült, ami sziklaszilárdan egyhelyben állt nem messze az út végénél. Amy csak pár lépésnyire állt a kék fülkétől, éppen ezért úgy gondolta hogy a Doktor benn lehet.. de nem volt ott, így pillanatról pillanatra dühösebb volt, bár ez a düh az aggodalommal is keveredett.  Amy nem volt egy buta lány, sejtette hogy mint ahogy mindig úgy most sem vannak 1950ben véletlen. Azt is sejtette hogy egy kisvárosban vannak, méghozzá Angliában valahol... és este volt. Embereket konkrétan nem is lehetett látni a helyen.. a romos, lehangoló házak közül viszont volt egy igencsak kiemelkedő, és ahogyan nekidőlt a Tardisnak úgy Amy meg is pillantotta: egy hatalmas kastély volt, mely valamikor árvaház lehetett. A falai be voltak már omolva, az ablakok be voltak deszkázva. Ezt már távolról is lehetett látni hogy az épületben évek óta nem járhatott senki... Amy hosszasan nézte azt s kirázta a hideg. Elnézett a gondozatlan kert felé, s a nyitva hagyott kertkapuhoz, melyen túl márcsak a túlburjánzott növényzet volt, s a mögött a kastély, s az árnyak között mintha egy gyermek nézte volna őt. 

"Mi...?" - A lány megtörölte a szemeit, de a gyerek a sötétben még mindig ott állt. Nem tudta eldönteni hogy valós-e vagy csak az agya játszik vele, de úgy gondolta meg kell néznie.Előre indult halkan, és közben a bal farmer zsebében egy lámpát keresett, de be kellett látnia hogy nem hozott magával elemlámpát mégsem.

"Pedig egyszer össze kellene írnom magamban egy ilyen listát." - Morogta maga elé. A fiatal nő nagyon fázott, de egyre kíváncsibbá vált. Óvatosan kinyitotta a kertkaput, mely nyikorogva kinyitódott s lassan előre ment. A növények miatt viszont alig tudott mozogni, mert mindenhol ott voltak, mintha egy erdő lett volna. Ahogyan tovább ment a levelek halkan megreccsentek a súlya alatt. Mozgást látott... ám mire odakapta volna a fejét az árnyak eltűntek. Ekkor úgy határozott hogy előveszi a telefonját s majd azzal fog világítani. Magát szidta hogy ez nem jutott eddig eszébe....Aztán megint mozgást látott... Megállt... egy árny nézte őt, egy kislány, nem egy, hanem több is. Több kislány is nézett rá, de árnyak voltak, mintha bármely pillanatban el tudta volna őket fújni a szél. Épp odavilágított volna, mikor azonban elesett. A telefon valamerre kiesett a kezéből, és közben hallotta ahogyan egyre közelebb és közelebb lép hozzá valaki, amiért nagyon megijedt. Nem tudott felállni mert egy indába nagyon beakadt, így nagy nehezen megragadott egy botot és suhintott egyet a hang irányába, mire orrba vágta a Doktort. 

" AU! Amy!" - Szisszent fel a férfi.    


Doctor who: LandolásWhere stories live. Discover now