How To Train Your Dragon - Beyond the Sky ( HUN)

Az Eltörölhetetlen Eskü

Imádom a sós tenger illatát. Kiskoromban is egyfolytában a parton ültem, és legszívesebben egész nap élveztem volna a tengeri szelet. Azonban más elfoglaltságaim akadtak...
A sziget ahol éltem délen, az óceán közepén terült el. Az első törzsfőjéről Rőtszakáll Barolról lett elnevezve, a törzs pedig, akik itt élnek a mennydörgő örökifjak, vagy máshol mennydörgő Thorfiaknak is hívják őket. Egy hatalmas sziget, a nyugati részén, egy jókora sziklán állt a hatalmas trónterem. Belül csupa arany, márvány meg a legnemesebb fák tömkelege. Csodaszép faragásokkal, díszítésekkel ékített, hatalmas csarnok. Vikingek lévén nem igen mondhattuk királynak a vezetőnket, sokkal inkább törzsfőnek neveztük őt, mégis a nagyterem végében álló trónon ült, és hallgatta meg az embereket, mikor éppen nem járt köztük. A neve Thorger volt, a mennydörgő. Azt mondták róla, hogy maga a nagy viharisten Thor adta ezt a nevet, és már születésekor a kegyeibe fogadta, ugyanis egy hatalmas viharban, amiben több száz villám csapott le, Thorgernek egy haja szála sem görbült, még akkor sem, amikor szinte közvetlen mellé ütött be a ménkű. Magas, széles vállú férfi volt, bozontos vörös hajjal és szakállal, csillogó tengerkék szemekkel. Jóságos volt, kegyes, és becsületes, törekedett az igazságra és, hogy megvédje az övéit mindenféle ellenségtől... főleg a visszatérő „vendégeinktől". Minden év közepe tájékán, körülbelül ötven, ha nem több sárkány tért a szigetre, és jóformán a fél szigetet porig égették, az étel nagy részét pedig elvitték. Azonban, ahogy Thorger lett a törzsfő sok minden megváltozott. Hatékony stratégiával vártuk a sárkányokat, és sikerült a minimálisra csökkentenünk a veszteségeinket. Thorgert mindenki tisztelte és szerette. Csodálták erejét, bátorságát, eszét, és persze délcegségéről zengett a falu. Sorba jöttek a viking hölgyek, hogy elcsavarják a fejét, de az ifjú törzsfő, még nem volt hajlandó feleséget választani. Mígnem egy napon, mikor Thorger tengerre szállt, egy roncsokon hánykolódó hölgyet látott meg, aki nem volt eszméleténél. Hamar kimentette a tengerből, és a faluba vitte, ahol miután a hölgy magához tért, elmondta, hogy sárkányok áldozatává vált a hajója, amin utazott. Egy szomszédos sziget törzsfőjének lánya, éppen Rőtszakáll szigetére igyekeztek, amikor érte őket a támadás. A vezér, még sosem látott ilyen szépséget, mint az ifjú Sofie-t. Aranysárga haj, zafír szemek, erős, de kecses testalkat. Nem kellett tovább keresgélnie meg találta a neki való feleséget. A sziget lakói hamar megszerették, az újdonsült királynét, vagy, ha úgy tetszik törzsfőnét. Végtelenül kedves, gondoskodó, bájos, megértő, és rendkívül segítőkész volt. Nem ijedt meg a munkától, és szeretett az emberek között lenni, akik viszont szerették őt. Kisvártatva megszületett az első gyermekük, a trónörökös. Egy lángvörös hajú fiú, akit Mogen-nek neveztek el. Csibész fiúcska volt, már kiskorában látszott, hogy szereti a fegyvereket, és, hogy nagy viking harcos válik belőle. Két évvel később született meg második gyermekük, egy szalma sárga hajú kislány, akit Anine-nak hívtak. A lányka sokat durcáskodott, mérgelődött, harciaskodott, és legtöbbször nem fogadott szót. Ő is hamar késztetést érzett, hogy kardot forgasson. Öt évvel később született meg harmadik, és utolsó gyermekük, a napnarancs hajú, folyton nevető, szeplős kislányuk Miriana. Folyton kacagott, ritkán sírt, és egyfolytában az édesapján csüngött. Apja végtelenül szerette a legkisebb lányát, akire, ha ránézett mindig ugyanolyan vidám lett, mint a kislány maga. A leányka mosolya őt is felvidította, bármilyen nehézség is adódott. Természetesen két idősebb gyermekét is szívből szerette, de a kis Mira-ban valami olyasmit látott, ami elkülönítette testvérkéitől. Ő nem a fegyverek iránt érdeklődött, mint a többi viking. A könyveket bújta, állatokkal barátkozott, járta a természetet, és imádta, a tengert. Amikor kihajóztak, a lányka valósággal szállni tudott volna a szélben a boldogságtól, nem okozott neki nagyobb örömet más. Nos, ez volnék én. Miriana, a szabad... legalábbis, így pletykáltak rólam a faluban.

Csodálatos, meleg, nyári nap volt. Zümmögtek a méhek, a madarak magasan szelték az eget, a tenger magasra csapott a sziklaszirteken, a szél pedig, mint mindig, ugyanazzal az illattal volt telve. A sós tengeri illat, a szabadság illata. Miután felkeltem rögtön leindultam a faluba, de nem a szokásos úton, nem akartam, hogy anyám, vagy a testvéreim meglássanak. A terembe kellett volna indulnom, reggelizni, de nem hagyhattam ki öreg Nora frissen sült cipóit, vagy a jó Borga ropogós almáit sem. Persze ezek mind meglettek volna odafönt is, de nem volt kedvem anyám, és testvéreim komor arcához. Édesapám épp hajúton volt, így most nem volt velem, hogy mint mindig a pártomat fogja, így megpróbáltam őket minél jobban kerülni. Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket. A testvéreimet imádtam, de mióta idősebb lettem, anyámmal sokat veszekedtünk, nem értette meg, hogy én is lassan felnövök. Mindjárt tizenhárom éves leszek... Miután elfalatoztam kedvenc csemegéimet a faluban, nyomban a tengerhez siettem. Volt a parton, egy égbe magasodó szikla, amiről messze el lehetett látni a horizonton. Onnan lestem, mikor ér haza apám. Apám olyan volt nekem, mint egy védelmező, szinte mindig kiállt mellettem, persze volt, amikor megszidott, mert túlságosan is elvetettem a sulykot pár dologban, de ő amolyan csatlós, egy társ volt. Sokban hasonlítottunk egymásra. A külsőnk, a tenger szeretete. Persze ő azért megmaradt a tipikus viking harcosi hagyományoknál is, hiszen őt mondták Thor lándzsájának, a vihar Istenének barátjának. Példát kellett mutatnia. A testvéreim sokkal másabbak voltak nálam. A bátyám Mogen harcosnak lett nevelve, de élvezte is, amit csinált. Már két éve ölte a sárkányokat, amikor jöttek, és nagyon profi volt. Nagyon szerettem őt, nagy tréfamester, de amikor komoly dolgokról esett szó, merevebb lett, mint egy kőszikla. Anine-al már más a helyzet. Neki nem lehetett csak úgy meg mondai, hogy mit csináljon. Az volt, amit ő akart. Mindig megszerezte magának, amit óhajtott, nem igazán volt kivétel. Nagyon szép, de közben nagyon erős is volt. Tavaly ölte meg az első sárkányát, egy Kétfejű Cipzárhátat. A dög metszőfogait onnantól kezdve talizmánként hordta az övére függesztve. Én nem harcoltam. Én voltam a királykisasszony, a hercegnő. Mikor jöttek a sárkányok, szinte automatikusan vonultunk le a sziget belsejében lévő tágas barlangba, a nőkkel, és a gyerekekkel, de valahogy sosem éreztem késztetést, kardot emelni, nem volt az én stílusom az a nagy ugrabugrálás. Anyám örült ennek, olyan királykisasszonyt faraghatott belőlem, ami neki tetszett. Művészetet, történelmet tanított. Énekeket, verseket zengtem, és hogy őszinte legyek, élveztem is. Csak az a folyamatos kioktatása maradt volna el, csak néha... Megőrjített. Sose volt elég, sose volt tökéletes. Nyaggatott, piszkált, morgott, ha valami nem ment jól. Ilyenkor fogtam magam és elvonultam a sárkánykarom sziklára, a partra, hogy lehiggadjak. Volt még, egy dajkám, Ovia. Na, őt, és anyámat össze lehetett volna kötözni. Ha anyám nem, akkor Ovia nyaggatott, ha nem Ovia, akkor anyám. Sose volt nyugtom, csak amikor apámmal lehettem, és megpróbáltam minden elcsent időt vele lenni, már amikor nem volt éppen úton.
Kint ültem a sziklaszirten, és elmerengtem a messzeségben. Arra gondoltam, hogy egy nap én is messze hajózom, a víz szárnyán, és láthatom azt, amit apám. Más szigeteket, más embereket ismerhetek meg. Alig vártam azt a napot. Ahogy a végtelen kékségbe meredtem, egy apró fekete pontot pillantottam meg. Nem sokkal később feltűnt rajta a zászlónk. A szívem nagyot dobbant, és rögtön fejvesztve rohanni kezdtem a kikötőnek. Apám volt az, hazatért. Mire odaértem, a hajó már lassan befutott. Apám lesétált a pallón, én pedig a nyakába ugortam.
- Isten hozott, atyám! - öleltem meg.
- Mira! - ölelt szorosan vissza, majd letett. -fogadni mertem volna, hogy te kijössz elém. A többiek fent vannak igaz?
- Hát, odafentről nem igen lehet látni, ha jön valaki.
- Ez is igaz. Na, gyere, alig várom, hogy szájon csókoljam édesanyádat. - zengte. Apám majd két fejjel magasabb volt, tényleg hasonlított egy Istenre, már ha a testét nézzük. Mire felértünk a teremhez, az udvaron Anine, és Mogen már lent edzettek. Persze, amikor meglátták apánkat, egyből eldobták a kardjaikat, és felénk rohantak.
- Atyám. - hajolt meg Mogen.
- Jó, hogy itt vagy. - mosolygott Anine.
- Örülök, hogy újra láthatlak titeket, hiányoztatok. Anyátok? - a kérdésre anyánk is megjelent az egyik ajtóban. Felmarkolta a szoknyáját, és felénk rohant, majd apánk karjában kötött ki, és szenvedélyesen megcsókolták egymást. Sose szemérmeskedtek előttünk. Ez is a nevelésünk része volt, hogy lássuk mi is vár ránk. Szerelem... remélhetőleg.
Az esti vacsoránál senki sem volt merev, még anya se. Boldog volt, derűs. Arany haját fehér vállaira engedte, és amikor mosolygott még szebb lett. Anine ilyenkor hasonlított rá a legjobban. Mogen büszkén, de ugyanúgy vidáman ült. Tréfás történeteket mesélt, amiket ő költött, nagyon jókat szórakoztunk rajta. A vacsora közben apánk felemelte a kezét, és így szólt:
- Ahogy ti is tudjátok, az utam ezúttal Hibbant szigetre vezetett, jó barátomhoz, és szövetségesemhez Pléhpofa törzsfőhöz. Nagyon jó ember, és a szigete bámulatos, azonban nagyon sokat küszködnek, mivel hozzájuk szinte heti rendszerességgel törnek be a sárkányok. Látogatásomkor megbeszéltem vele, hogy Anine-t és Mogen-t oda küldve megtanítjuk nekik, hogyan kell ésszerűen elbánni a fenevadakkal, hogy többé ne sok kedvük legyen a portyázáshoz. - magyarázta. Mogen szeme elkerekedett, aztán izgatott arcot vágott. Anine keresztbe fonta a karját, és magában fortyogott. Ilyen esetekben nem igazán mert ellent mondani. - valamint, szó esett Pléhpofa fiáról is, az ifjú Hablatyról, aki lassan kezd férfivá érni. - erre anyám felkapta a fejét, szeme felcsillant, érdeklődően figyelt atyámra. - Mira! Arra kérlek, hogy kísérd el testvéreidet az úton, és ismerkedj meg Hibbant sziget örökösével. - jelentette ki apám. Abban a pillanatban kis híján megállt a föld. Apám, hosszú hajóútra küld. Fel akartam sikítani, és az asztalon akartam táncot járni örömömben, de nyugodt maradtam, ugyanis a következő pillanatban a mondat másik fele vert szöget az agyamba... megismerkedni... ezzel a... Hablattyal...
- Azt akarod, hogy menjek oda, és legyek a felesége?- csattantam fel.
- Nem, nem, én csak arra kértelek, menj el te is, és ismerkedj meg vele.
- Ez az, amit én állítok, csak burkoltan.
- Nézd, Mira. Ez jó lehetőség arra, hogy teljesüljön, a vágyad hosszabb hajóútra menj, illetve, ismerkedj. A mi szigetünkön nincs hozzád illő fiú, de ez a Hablaty talán...
- Minden tiszteletem apám... de én nem vagyok eladó.
- Mira!- zördült rám anyám. - erről szó sincs. Nézd úgy, hogy Apád kinyitja előtted a világot. Hogy többet láss, másokkal ismerkedj.
- És ha elmegyek, de nem tetszik Hablaty?
- Talán találsz olyan viking ifjút, aki igen. Az is megteszi.
- Thorger azért...- hebegett anyám. - mégiscsak egy törzsfő ifjúhoz kéne...
- Én nem erőltetek semmit. Ha nem adjuk meg a választás lehetőségét, akkor az egész értelmetlen, és csak erőlködés. Azt mondom, adj neki egy esélyt, szerintem megéri.
- Láttad, hogy milyen?
- Hasonlít rád, majdnem olyan alacsony, és vékony, mint te. - kuncogott apám.
- Oh,hát ez remek! -dőltem hátra morcosan a székemben.
- Akkor elmész?
- El, mit bánom én. - duzzogtam.
- Esküdj! - vált komollyá apám hangja. Megijedtem tőle. Sose éreztem még ilyet. Végtelenül komoly volt.
- Ezt miért kell ennyire vérre menően én...
- Mert én is megesküdtem a barátomnak, aki sosem hagyott cserben, szóval, ha én esküdök, hát te is.
- Esküszöm, apám. - mondtam illemtudóan. Folytatódott tovább a vacsora, Mogen folytatta a mesélést, mindenki tovább nevetgélt, csak én merültem el a kétségbeesésben.
Az ágyamban forgolódtam, és egyre csak az jutott eszembe, hogy apám, aki eddig a szárnyaimat tárogatta a szabadság felé, most bezárt, és csak azzal tudtam magam nyugtatni, hogy jó oka volt rá, és hogy csak a javamat akarja...

Hetek teltek el, de még nem indultunk, apám a sárkányok támadását várta, itt volt lassan az ideje. Arra intett, hogy már ne igen járkáljak ki a szirtemre, mert onnan nem tudok időben bemenekülni, de nem hallgattam rá. A tengert akartam, a szabadságomat. Az ezüstös holdfény csillogását figyeltem, amikor a fényt egy árnyék törte meg. Azonnal felkaptam a fejemet, és felpattantam a szikláról. Hirtelen sikítást hallottam a falu felől. Nem emlékszem pontosan hogyan, de olyan gyorsan futottam vissza, hogy alig fogtam fel, az eseményeket. Mire odaértem már mindenütt nyüzsögtek a sárkányok. Megfigyelni se volt időm a fajtájukat, több tucatnyian voltak, ismét. Mindenki, aki nem volt harcedzett elkezdett bemenekülni, de a tömeg és a fejetlenség hatalmas volt. Mogen, Anine, és apám rögtön belevágott a jól megszokott tervhez. Az eltereléshez, körbezáráshoz, és végül az elüldözéshez. Én is a barlangok felé vettem az irányt, de kis híján utolsóként, annyira lesokkolt a látvány... Nem láttam még élő sárkányt. Visszanyerve a józan eszem menekültem befelé, mire az árny ismét elszáguldott az orrom előtt, majd pár méterre landolt előttem. Éjfekete volt, csak sárga szemei világítottak. Ledermedtem, a sokk úrrá lett a testemen. Egyre csak közeledett felém, nem tudtam csak hátrálni. Morgott, szinte földöntúli hangot adott ki, és egyre csak felém közeledett, mire apám termett előttem.
- Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? Nyomás be a barlangba! - ám ekkor a sárkány szája fényleni kezdett, de még mielőtt tüzelhetett volna, apám ellökte. Az állat felordított, és apámnak esett. Még mindig ledermedve figyeltem a harcot. Sosem láttam még könyvekben sem még csak hasonló állatot. Nyilván atyám se, de ez nem izgatta, csak egyszerűen meg akarta ölni, hogy egem biztonságban tudjon. Birkóztak, majd az állat meg marta a karjánál, apám vére kibuggyant. Felsikítottam. Körbenéztem, a testvéreim másik kettővel harcoltak nem tudtak segíteni. A sárkány két lábra ágaskodott, majd apám le akarta döfni, de kikerülte a pengét, és leterítette a földre.
- Atyám! - sikítottam.
- Nem hallottad! Tűnj innen! - üvöltötte, majd minden erőmet összeszedve, elfutottam egy ház mögé, onnan figyeltem tovább. A bestia borzalmas hangokat adott ki, morgott, majd karmaival fel akarta metszeni apám mellkasát, de kivédte. Ismét birkóztak, majd a szörny szája megint felfénylett, és ekkor... Kék, és fehér fényben úszott hirtelen minden, aztán füstfelhő, majd vér, a porban. Ennyire emlékszem, és a sikításomra, meg, ahogy a könnyek lecsorognak az arcomon. A következő erősebb emlékem, ahogy apám halotti hajóját a vízen látom a naplemente felé úszni, bele a csillagokba. Anyám zokogott, bátyám tartotta, hogy össze ne essen. Anine pedig csak állt, és nézett, közben könnyek hulltak alá a szemeiből. Az első nyilat Mogen lőtte apám máglyájára, majd mindenki a faluból, egy - egy nyilat. Volt, amelyik célba talált, volt, amelyik a vízben landolt. Végül elhajózott... az örök vizekre...Thor, Odin és a többi dicső, nagy király csarnokába.
A szirtemen ültem, és azon gondolkoztam, de jó lenne a hullámokban. Ezt a gondolatot az apámnak tett eskü követte. Megesküdtem neki, hát teljesítem a kötelességemet. Az elhatározásom beleégett a szívembe, és az ezüst medálba, amelyet tőle örököltem.
Onnantól kezdve anyámmal töltöttem minden időm. Már nem zavart, ha megszólt, vagy mogorva volt, ami azt illeti ritkábban fordult elő. Kedvesebb, megértőbb lett. Én pedig szófogadóbb, engedelmesebb, szerényebb. Apámért, az eskümért. Nem tudtam, milyen is lehet ez a Hablaty úrfi, de fel akartam rá készülni. Anyámmal megbeszéltük, hogy még várunk pár évet az úttal, míg elérem a felnőtt kort. Méltónak kell lennem egy törzsfő fiához.
Onnantól kezdve nem úgy gondoltam a Hablattyal való ismerkedésre, mint egy lehetőség, ami, ha nem tetszik, visszavonom. Az esküm értelmében, ha törik, ha szakad, de hozzá kell mennem. És amikor eljön az idő, így is fogok tenni.