Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Örömmel tölt el a tudat, hogy ma végre elhagyhatom ezt az unalmas, fehér szobát, végre kimehetek a szabad levegőre, élvezhetem a napsütést. Persze nem engednek haza még a kórházból, de ma egy ápoló kíséretében elmehetek bevásárolni. Egyedül nem engednek, és persze nem is tudnék menni, hiszen nem érzek a karjaimban annyi erőt, hogy a tolókocsit meghajtsam. Meg nem is a közelben van a bevásárlóközpont.
A bevásárlóközpont. Az a hely, ahol az emberek vásárolnak. Az a hely, ami tele van emberekkel. Majdnem meggondolom magam, mikor ez eszembe jut. Nem szeretnék emberek közé menni, nem szeretném, ha látnák az elesettségem, nem szeretném, ha lenéznének. Biztosan csak ezt teszik. Ezt szokták tenni, ha egy nem teljesen egészséges embert látnak. A dolgon még az sem segít, hogy Mark, az ápoló is velem van. Az a tudat, hogy egyedül nem mehetek sehova, lelomboz. Biztosan így érezhetik magukat a pszichiátriai kezeltek is. Bár lehet, hogy ők nincsenek is ennek tudatában, vagy élvezik talán a helyzetet. Nem tudom, de az biztos, hogy én nem élvezem. Úgy érzem, mintha mindenki engem nézne. Pedig nem lenne okuk ezt tenni, hiszen nem is ismernek. Remélem legalábbis.
Nagy nehezen, de sikerül elfelejteni, hogy hol is vagyok. Csak szegény Markot sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy ha a barátnőjével lenne most, és az ő cuccait is vinni kellene, akkor papucsnak érezné magát. Most azonban nem lehet mit tenni, én nem tudom a dolgaim cipelni, pedig szívesen megtenném. De nem tudom, mert az ölembe maximum egy szatyor fér, és nekem bizony több van. Hiszen több mindent is vennem kell, mert nem hoztam magammal elég cuccot, olyanokat, amik egy hosszabb távollét esetén elengedhetetlenek.
Vajon miért? Hát persze, hogy azért, mert nem így terveztem a menekülésem. Akarom mondani a kirándulásom. – elmosolyodom a saját észjárásomon.
Szerencsém van, mert Mark végig türelmes marad. Szerintem ezt a fajta kitartást, türelmet külön tanítják nekik, az ápolóknak, hogy aztán tökéletesre fejleszthessék magukban, így nem akadnak ki még az ilyen idegesítő helyzetekben sem. Pedig biztos vagyok benne, hogy ápolóként gyakran kerül ilyen helyzetekbe, biztosan van dolga olyan fajta idős emberekkel is, akiket néha nem lehet lenyugtatni, mert mindig mindenkiben a gonoszt látják.
Néha még kicsit sajnálom is. Próbál beszélgetést kezdeményezni, de a számat láthatatlanul befogó lakat egyszerűen nem akar engedni. Pedig én is szeretném végre kinyitni a szám, nem tudom mit, de valamit mégis szeretnék mondani. Mindegy is a mondandó lényege, csak szavakból álljon, amik az ajkaim hagyják el. Ki szeretném kiabálni a világ számára, hogy mit érzek, mi jár a fejemben, de egyszerűen nem megy. Nem jön ki hang a torkomon. Még Marknak sem tudok mit mondani, pedig ő itt van mellettem. Úgy érzem, hogy ő is ugyanígy van vele. Tehát az egész vásárlás alatt egy szót sem szólunk szinte egymáshoz. Beszélnék, de ha nekem kell kezdeményeznem, akkor a szám nem engedelmeskedik az agyamban megjelenő kényszernek, ami folyton csak ennyit mond: BESZÉLJ!!!
