Titanic: A Szakadás

2. Queenstowni szelek

  Ahogy ott állt, Austin csupán két dologra tudott gondolni. Magára és a jövőjére. Ez talán önzően hangzik, de már nem érdekelte semmi más. Belefáradt, hogy folyamatosan mások véleményétől és gondolataitól tart. Idáig az Atlanti-óceán vize a békét és a megnyugvást jelentette a fiú számára, most azonban új jelentést kapott a remény boldogító érzésének képében.   Elindult, hogy kipihenje a hosszú napot, valamint annak fáradalmait. Mint tudjuk, eljön majd az éjszaka, amikor visszasírja édesanyja kellemetlen szurkálódásait.  Aznap éjjel a fiú álmot látott. Hamarabb megérkezett lakosztályukba, mint szülei, így hamar le is feküdt, hogy elkerülje a vitát anyjával. A szoba és az ágyneműk újszerű illata után érkezett a sötétség. Szorongás, majd nevetés. Mocorgás, majd nyugalom. Fájdalom, majd élvezet. Fekete, majd a paletta legmelegebb színei. Ilyen egy rossz álom. Nem meghatározható és csak a legrosszabbakra emlékszünk, azután, hogy az éjszaka átsiklik a fejünk fölött. Hideg, majd meleg. Csend, mit zaj követ. Szünet, majd még több zaj. Nem, ez már nem álom, hanem Dorothy ébresztése.
- Kelj már fel, hallod?
- Mi van már, anyám?
- Reggel van. Készülődj, mert megyünk reggelizni. Öltözz fel, arra talán még te is képes vagy.
Austin csendesen sóhajtozott, miközben anyja kiviharzott a helyiségből és becsapta maga után az ajtót.
Nem sokkal később Austin már elegánsabb öltözetben étkezett meg az első osztály utasainak éttermében. Anyja, Dorothy meghívatta magát aznapra is, miután férje közbenjárásával engedélyezett volt, hogy ott reggelizzenek. Anyja és húga már ott voltak, amikor ő késve megérkezett. Az ajtón belépve megállt és végignézett a sok emberen. Senkit sem ismert, legalább is ezt gondolta, amíg egy férfi szembe nem jött vele.
- Austin! - Szólt egy boldog hang a távolból, ami a fiút meglepetésként érte. Örült a hangnak, mert hallotta már, ám félt, hiszen anyja ott ült a közelben.
- Edmond, te itt vagy? - Kérdezte műmosollyal az arcán. - Hát persze, hiszen ez itt az első osztály.
- Szóval, te mit keresel itt? - Edmond valószínűleg nem rossz szándékkal tette fel ezt a kérdést, ám Austint ez akkor is kellemetlenül érintette.
- Én... szóval, az apám a hajón dolgozik, így itt étkezhetünk.
- Vagy úgy. Sikerült megnyugodni a tegnap este után?
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de ha most megbocsátasz, anyám már vár rám. Jó étvágyat, Edmond! - Mondta, majd elsétált, tekintetét pedig egyszer sem vetette vissza a fiúra eközben.
- Mégis ki volt az a fiú? - Kérdezte Dorothy, mikor fia leült az asztalhoz. Úgy hitte fia megfogadta a tanácsát és elkezdett jó kapcsolatot kiépíteni pár gazdagabb utassal. - Új barát?
- Olyasmi. Ideadnád a sót, kérlek?
- Persze. Tudod fiam, én már érzem az ereimben, hogy te nagyon jó ügyvéd leszel. - És ismét a téma, melytől a fiúnak lassan hánynia kellett.
- Köszönöm, anyám. - Válaszolta ismét műmosollyal a fiú, hogy elkerülje az esetleges vitát.   A reggeli után Austin felsétált a fedélzetre. Szerette volna ismételten levezetni a feszültséget.

Ahogy az első osztályú utasok számára kialakított sétálófedélzeten haladt a hajó vége felé, megállt az egyik ablaknál. Figyelte, ahogy az RMS Titanic egyik kísérőhajója úszik az óceánjáró mellett.
- Valami rosszat mondtam a reggelinél? - Kérdezte Edmond, aki már másodszor osont a fiú mögé az út alatt, amint a korláton át bámult kifelé.
- Ó, te szóba elegyednél egy másodosztályú utassal? Vigyázz, nehogy elkapj tőlem valamit. - Mondta cinikusan, majd elmosolyodott, amint tekintetét ismét a víz felé vetette.
- Tudtam, hogy nem kellett volna. Tényleg nem úgy értettem, mint ahogy hangzott. Mindössze meglepődtem, hogy ott látlak téged. - Kezdte a férfi. - Nézd, Austin. Kedvellek és hogy ezt neked is bebizonyítsam, mutatnom kell valamit.
- Jólvan, lássuk. - Mondta rövid gondolkodás után a fiú.
- Nem most, majd este. Találkozzunk vacsora után pontosan ott, ahol tegnap este.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - Válaszolt aggódó hangon Austin.
- Kérlek szépen. Tényleg fontos lenne. - Edmond látszólag tényleg szeretett volna találkozni a fiúval, ami meghatotta őt, így további hezitálás nélkül beadta a derekát.
- Jó, legyen így. - Mondta egy hosszú sóhajt követve, majd miközben Edmond elsétált, odakiáltott a férfinak. - Ó és Edmond! Ha anyám esetleg leszólítana téged a nap folyamán, ügyvéd vagy, én pedig a szakmai tapasztalataiddal kapcsolatban tettem fel neked pár kérdést.
- Megértettem. - Válaszolt mosolyogva, majd elindult.
- Úristen, tudtam! - Kiáltott fel egy fiatal lány az egyik padról. Austin rettenetesen megijedt. - Tetszik neked a srác.
- Tessék?! Dehogy tetszik, honnan veszed ezt?
- Felismerem, ha valaki ilyen pillantást vet valakire. Ne is tagadd, már akkor elárultad magad, amikor beléd ragadt a szó. A nővérem el sem hiszi majd, amikor elmesélem neki.
- Kérlek ne csináld ezt! - Mondta. - Nem szólhatsz erről senkinek sem. Nagy bajt okoznál vele, hidd el.
- Nyugi, csak vicceltem. Anne Richardson vagyok.
- Austin Navratil. - Válaszolt kicsit tartózkodó hangon, majd kezet fogtak a tizennyolc éves lánnyal.
- Szép név. Kellemesen cseng. Mit szólnál egy kis pihenéshez? Ki szeretném próbálni a törökfürdőt, de egyedül nincs sok kedvem hozzá.
- Rendben. - Austin még mindig tartott attól, hogy a lány talán elmondja valakinek, amit hallott, így nem mert mást mondani neki.
- Adok pár tanácsot, hogy megszerezd azt a fiút. Kemény fába vágtad a fejszédet. Ő Molly Brown fia. - Mesélte Anne.
- Ő kicsoda? - Kérdezte értetlenül a lányt.
- Van még mit tanulnod. - Tette hozzá. - Másodosztályú vagyok, de ezt még én is tudom.
A fürdőben két nyugágyon ülve Anne és Austin elmesélték egymásnak életük történetét röviden. A háttérben pár férfi arról beszélt, hogy a hajó éppen akkor állt meg Queenstown kikötőjében. A lány elmesélte, hogy Molly, a fiú édesanyja milyen hírnévnek örvend és hogy milyen nehéz elcsábítani valakit, aki az első osztályon utazik.
- Nézd, nekem ez teljesen új. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok. - Mondta Austin.
- Ugyan már! Szerintem ez nem nagy dolog. Azért persze ne reklámozd. - Reagált Anne. - Óvatosan derítsd ki, hogy ő is nyitott e erre az egészre.
- Ma este találkozni akar velem. - Mesélte a fiú.
- Tudom, hiszen hallgatóztam, emlékszel? - Ekkor a fürdőbe belépett Edmond és pár közeli barátja. - Nem csak az arca, de a teste sem utolsó.
- Igen, nagyon úgy tűnik. - Mondta Austin, aki leplezni szerette volna nyilvánvaló reakcióját, ez persze nem sikerült neki.
- Menjünk oda hozzájuk! - Mondta Anne, majd elindult. Austin utána sietett, hogy leállítsa újdonsült barátnőjét, mielőtt az valami meggondolatlan dolgot tesz.

Még három és fél nap van hátra a Titanic katasztrófájáig.