4. fejezet

5.6K 270 18
                                    

Csak állok az ágya mellett, szemezgetek a foltos pólójával, de lábaim a földbe gyökereztek, nem engednek mozdulni. Harry megvakarja a tarkóját, majd könnyedén beletúr a mindenhogy tökéletes hajába, s egyszerű mozdulattal beállítja azt. Kezdem kellemetlenül érezni magam, ezért megköszörülöm a torkomat, ezzel jelt adva a fiúnak, hogy beszéljen már.

- Tegnap kicsit ideges voltam, úgyhogy kérlek ne haragudj rám - mondja rekedt hangján, amelytől végig fut rajtam egy kisebb borzongás, s végül egy szaggatott sóhajt eresztek el. Hiába éreztem magamat vérig sértve, túl tudok lendülni egy villanás alatt azon, hogy mennyire kiabált velem tegnap és milyen szinten bunkó volt. - Van egy dolog, amely még megoldásra vár, de ezt tényleg nem mondhatom el.

- Nem tartozol nekem magyarázattal, te is megmondtad - vágom a képéhez, s kicsit büszke vagyok magamra, amiért nem ugrottam egyből a nyakába és nem bocsájtottam meg neki azonnal. Hiába húz felé a szívem, az agyam most erőteljesebben sugallja felém a saját gondolatait, amit elfogadok. Az agyam jobb fej, a szívem túl sok marhaságot csinál.

- Ahj, tényleg nagyon sajnálom! Nem akartam veled kiabálni se és rosszul beszélni, mert nem ezt érdemled - mondja, s a meghatódottságom hevében Harry nyakába borulok. Talán kicsit erősebben szorítom magamhoz, mert felszisszen a fájdalmaitól, ezért engedek a szorításomon, de ő annál inkább magához húz. Nem tudom, hogy helyes dolgokat csinálok-e vele, úgy gondolok-e rá, ahogy kellene, de egy ideje tényleg megbolondultam. Sosem öleltem még ennyire érzésekkel túlfűtve senkit sem. Érzések... Azok vannak nekem Harry iránt, vagy csak szimplán megesett rajta a szívem? Nem, az ki van zárva, a sajnálkozás nem itt kezdődik.

- Örökké ölelgetnélek, de az a baj, hogy mennem kell, mert hív a munka, de egy óra és itt vagyok, rendben? - kérdezem tőle, ő pedig bólint egyet és elválunk egymástól. Megigazítom a félrecsúszott névtáblámat, majd egy utolsó pillantást vetek a fiú fele és kilépek a kórteremből, de hirtelen nekiütközök valakinek. - Bo... bocsi! - mondom, majd felnézek az illetőre, aki nem más, mint a tegnapi látogató. Louis? Igen, ezt a nevet említette Harry, mert Lou szerint szép vagyok. Szegény fiú, neki is baja lehet a látásával...

- Én bocsi - kuncog, majd megigazítja friss, puhának tűnő haját és tovább indulna Harry fele, de egy pillanatra még visszanéz rám. - Fejjel lefele raktad vissza a névtáblád.

- Ó, izé.. köszi - mondom, s szégyenemben inkább csak elindulok tovább a folyosón, ahol ismét van élet. Valószínűleg Louis kicsit mást sejthet a szedett-vetettségemből, de nem érek rá ezzel túlzottan foglalkozni, ugyanis rengeteg dolgom van.

. . .

Az időseket fürdetni elég nehéz, mert a kis vézna karommal nehezen tudom megtartani őket, alig ha bírom kisegíteni némelyiket. Ellenben ezzel, imádom őket fürdetni, utána annyira jól esnek a szavaik, hogy hálásak nekem, pedig csak segítek valamennyiüknek lezuhanyozni, illetve kötést cserélni. Sokat szoktam beszélgetni közben velük, néha panaszkodnak a kollégáimról, de inkább csak annak örvendenek, ha meglátogatják őket. A hozzátartozók sokszor elegyednek velem is szóba, nem csak az illető orvossal, de a rokonok sokkal bunkóbbak és lekezelőek velem. Vannak dolgok, amelyek nem tetszenek nekik a munkámmal kapcsolatban, megpróbálnak kiosztani és egyáltalán nem gondolnak bele a helyzetembe, hogy nem mindig tudok maximum fölött teljesíteni.

- Hogy tetszik lenni, Miss Fletcher? - kérdezem mosolyogva a nőt, neki viszont könnybe lábad a szeme. Hirtelen végig söpör bennem minden egyes tragédia lehetőség, talán meghalt valakije, vagy bajok vannak a házával, esetleg a lábával, de csak elkezd keservesen sírni.

Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)Where stories live. Discover now