єgу кüℓöηℓєgєѕ αηgуαℓ тöятéηєтє - 𝙵é𝚕𝚟é𝚛 𝚜𝚣á𝚛𝚗𝚢𝚊𝚔

𝕭𝖊𝖛𝖊𝖟𝖊𝖙ő - Felemás szín

    Mintha érezték volna, hogy írójuk éppen ebben a pillanatban lett elrabolva, a félig megírt kották papírkötegei lecsúsztak a zongoráról, majd hangos csattanással földet értek. Legalábbis a hang alapján, ami éppen, hogy csak megütötte a fülemet, – mikor kirántottak a saját házam ajtaján,– erre következtettem.

    – Engedjen el! – Martam bele az 50 év körüli, termetes férfi szőrös karjába. Hálát adtam az égnek, hogy nem vágtam az nap reggel körmöt, mert ha vágtam volna, most nem kapná el a tenyereit rólam, fájlalva a félköröket bőrén.

    – Írisz Starshy, tizenéves angyal vérvonalú... – Fürkészett lila szemeivel, még mindig fájdalomtól eltorzult arccal. – Egyedül él egy tanyán, szüleinek tartózkodási helye nem ismert.

Felsimultam a házam ajtajára. „Soha ne mutasd meg, érted kincsem? Ez nem látnivaló!" Mondta mindig anyám a szárnyaimra utalva, de most széttártam őket, hogy jól láthassa a betolakodó. Fenyegetés céljából tettem, de ahelyett, hogy rémületet kelltettem volna, a férfi inkább lelkesebb lett.

Ez nem jó. Nagyon nem jó. Lassan nyúltam a kilincsért.
    – Mit akar? – A távolban felbúgott egy tehén.
    – Van bármiféle tárgy, amit magával vinne?
    – Tessék? – Vontam fel egyik szemöldököm. Ez meg miről beszél? – hov...
    – Helyes. Akkor induljunk! – Vágott a szavamba s megragadta a felkarom. Esélyem se volt újból belevájni a körmeimet.

A világ elfordult, hullámzott és aztán túl színes lett minden, hogy nyitva tartsam szemeim. A tanya hangjai elhalkultak. Rengeteg kérdés halmozódott fel bennem, időm se volt felfogni mi történik. Sajgó porcikákkal és lüktető, nyomó érzéssel a homlokomban nyitottam ki a szemeim.

Máshol voltam. A pajta helyén hatalmas beton háztömb állt, Kikövezett út vezetett a bejáratig. Magas, üvegfal védte körbe a végeláthatatlan telket.

Remegve löktem el magamtól az embertolvajt.

    – Hogy merészel elteleportálni? – süvöltöttem. Sietve néztem körül még jobban, menekülőutat keresve. Rajtam kívül még három lény nézett körbe teljesen összezavarodva.

Egymás mellé tereltek minket, kérdésekkel záporoztuk őket.

Az ismeretlen manus és a másik kettő katona társaságában megindultunk az épület felé. Tiltakozni szerettem volna. Ellenállva megvetni a lábamat, kiabálni.

De kíváncsi is voltam.
Bent csönd volt.
    – Egyedül fogok itt élni? Huh! Lesz mit takarítani! – Kínos nevetésemet végig kísérték a falak. Nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. Rázott a rémület, úgy véltem, talán így kideríthetem, mi folyik itt. Amerre a szem ellátott lépcsők kanyarodtak.
    – Nem. – Válaszolt szűkszavúan.
    – Ön is velem fog lakni?
    – Nem.
    – Akkor ők is? – Mutattam az őrök felé, akik végig figyelték minden lépésem.
    – NEM! És most csendet! – Dördült hangja. Nyakamat behúzva követtem tovább.
Rengeteg lépcsőzés és kanyargás után – amit egyébként nem értek, miért nem teleportálva tettünk meg – végre megérkeztünk az utolsó folyosóhoz.
Baloldalon kék, a jobbon lila ajtók sorakoztak. Kivétel volt a középső, ami velem szemben szürkéllett, mert az vasból volt. Oda tartottunk. Mikor elé értünk, az idegen ismét megszólalt.
    – Befelé! – Parancsolt rám.
    – Hova? – Forgolódtam, mintha nem tudnám, ezzel is az őr agyára menve.
    – Ide. – Válaszolta egy másik kigyúrt pali halál nyugodtan.

,,Ha azt kérik, menj be egy szobába, akkor menj a vécébe!"
Villant be az idétlen mondat az álmaimból. Mostanában gyakran álmodtam különös dolgokat, de ez a mondat gyakran elhangzott benne. Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába: hallgatnom kell a furcsa gondolatra.
    – De mielőtt bemennék... Merre van a mellék helység? – kérdeztem a lila szeműtől, mire felvonta a szemöldökét.
    – A mellék helység. – Ismételtem meg. – Merre van? – Kezdtem kínosan érezni magam, pláne, hogy egy buta álom miatt kéredzkedek el egy olyan helyen, ahova akaratom ellenére ráncigáltak el.
    – Arra! – Mutatott a wc felé a fejét fogva, melynek ajtaján lila virágos tábla terpeszkedett. Rá se néztem, úgy indultam meg felé. Becsuktam, majd kifújtam magam.
Teljesen megzakkantam? Ezt most miért...

Kéz tapadt a számra. Hatalmasra tágultak a szemeim.

Mi a fene?

    Berántott az egyik vécé fülkébe és ránk zárta azt. Kapálóztam és sikítani akartam, de olyan erővel fogta be a szám, hogy nem hallatszott ki. Ösztöneim azt súgták, tárjam ki a szárnyaim és ezzel tartsam távol magamtól az idegent. Igen ám, de a fülke túl aprócska volt hozzá. Helyette sípcsonton rúgtam, de olyan erővel hogy végre elengedett. Lihegve fordultam meg, hogy felfedezzem, melyik nő képes ekkora erőre. Mert ha lánymosdó, akkor nő a támadó.
Egy fiú volt az.
Felemás színű szemekkel. Egy pillanatra elvarázsolt, észre sem vettem, mikor kivett egy injekciós tűt a táskájából. Olyan hirtelen történt, már bele is szúrta a kezembe a tűt.
    – Áu! – Nyüszítettem fel és próbáltam eltaszítani magamtól. Túl erősen tartott. Valami lila anyag volt. Mikor befejezte, kilökött a fülkéből, és az ajtónak nyomot.
    – Ami itt történt ne mond el senkinek! Megértetted? – Hatalmasat nyelve bólintottam. Mire észbe kaphattam volna, kint találtam magam tizenegy nagydarab ember előtt.
    – Hú! – Nevettem fel zavartan. – Ez, de jól esett! 

A vasajtó mögötti szobában egy nő terpeszkedett székén, és egy körülbelül velem egykorú lány állt már-már természetellenesen egyenes háttal. A másik kettő lénynek nyoma veszett.
    – Öhm... Hello. – Intettem.
    – Üdvözöllek! Foglalj helyet Írisz. – Mutatott a vele szemben lévő szék felé. Köpni-nyelni nem tudok, így engedelmeskedem. A lány megindul felém, ugyan úgy bead valami anyagot, mint a srác a mosdóban. Itt is hiába ellenkezek, van valami a nő tekintetében, ami megállít. Hogy a jeges szem színe az, vagy valami természetfeletti erő, fogalmam sincs.
    – Minden szombaton kapni fogsz ebből! – Emelte fel a gyógyszert (?). Mielőtt visszakérdezhettem volna, rá is vágta a választ. – Amíg meg nem halsz.

    – Várj... Mi? – Fogtam fel, hogy itt akarnak tartani.
    – Sandra, kérlek, kísérd a szobájába.
    – Várjon! Én nem akarok itt maradni! Azt se tudom hol... – A lány erősen megragad és kilök az ajtón. Az őrök körbe vesznek, és hamar kapcsolok: Nincs menekvés.

↜☆↝

A történet első fejezet 2017 márciusában került ki. Eltelt azóta jó pár év, de végül sikerült átírnom és most itt lennék az igényesebb verzióval!

Köszönöm minden olvasómnak, hogy ennyire tetszett a történetem, és őszintén remélem, hogy sikerül elnyernem a tetszéseteket újból!

_Lemoona_