the purple killer ; fnaf au

4

There's a place in the dark horror stories go to hide
Buried deep underground pain and torment mechanized
Whoa on a lit up stage
Whoa terror's on display

A fájdalom élesen hasít hátamba, ahogy földet érek, a másodpercek múlva utánam érkező test hatására pedig még inkább fokozódik a gyötrelmem. A fizikai fájdalom mindig is azon kevés dolog közé tartozott, amiket teljes szívemből gyűlölök; mikor még törpeként bolyongtam a nappaliban, keserves sírásban törtem ki, valahányszor anyukám az orvost emlegette. A fecskendő, amit régen csak 'bleh'-nek hívtam, örök ellenségem maradt örök időkre; azóta rettegek a kis tárgyaktól betegesen, mióta a négy éves kötelező vizsgálaton jártam apával. A kisgyerekek szokásos hisztijének elmaradhatatlan kellékeként ficánkoltam, mint egy apró halacska, erre az orvos mogorva asszisztense erőszakosan lefogott, és a fülembe sziszegte: „Ha nem maradsz mozdulatlan, beléd töröm a tűt!".

Ebből kifolyólag mikor erős fájdalom nyilall belém, akaratlanul is felszisszenek, majd meg sem nézve, ki botlott meg bennem és okozta a balesetet, rárivallok: - Mi a...?! Nem bírsz figyelni?

A rejtélyes ismeretlen mocorogni kezd, megpróbál felállni, de megcsúszik keze, ezért állát mellkasomba fúrja. Elhadar pár szitokszót, majd valahogy sikeresen felkönyököl, és megrázza fejét.

- Mondod te, hisz' te voltál az, aki figyelmetlenül forgolódott! – A személy hangja meglehetősen vékony, nőies, és ahogy felemelem a fejem, pár pasztellszínű hajtincs terül el fekete kabátomon. Pontosabban lila színű hajtincsek. Időközben az idegennek sikerül feltápászkodnia annyira, hogy már stabilan egyensúlyozik a térdén, ezzel teret adva nekem, hogy felkönyökölhessek. Ekkor találkozik a tekintetünk.

Ahogy belenéztem a lány szürke szempárjába, majd az ahhoz társuló arc is látószögembe került, hirtelen vegyes érzelmek uralkodnak el rajtam. A női arc azonnal szeretett anyukámról maradt emlékeimet hozza elő, azokat, amelyek bearanyozták életem első hat évét. Egykettőre düh szökik az arcomra, felpattanok, és leporolom a nadrágomat. Időközben az alacsonyabb - mivel lefejelte a mellkasom, így egész biztos kisebb nálam – megint eldől, én pedig még két percig elnézném szenvedését, de mivel már látszik a kétségbeesés arcán, így szememet megforgatva odanyújtom neki a kezemet. Amint meglátja a segítséget, felcsillant a szeme, és nagy erőkkel kezd kapkodni a tenyerem után. Mikor már majdnem elérte, hirtelen hajamhoz emeltem a kezemet, és megigazgattam apró lófarkamat, miközben próbáltam visszafojtani beteges nevetésemet. A lány morog egyet, majd végre-valahára feltápászkodik, így teljesebb képet kaphattam új társaságomról. Ahogy végigpásztázom, néhány aprócska részlet megragadja a figyelmemet: a szürke kabátja alól kikandikáló lila kockás ing, a vállára hulló lila hajtincsek, a telefonjához tartozó vékony fülhallgató, és az apró termete... A felismerés villámként hasít a fejembe, majd erőt szedve magamon hunyorítva megkérdezem:

- Ne haragudj, de véletlenül nem te vagy Violet Y...Yiyong? – gondolkodtam el nevén, remélve, hogy most nem kevertem össze valami mással. A lány homlokát ráncolva néz fel rám, szemében vegyesen játszik az ijedtség és a gyanú. Mielőtt még visszakérdezne, gyorsan megelőzöm: - Nyugi, nem figyellek ki, csak együtt fogunk dolgozni, ha minden igaz.

A kisebb láthatóan megnyugszik, majd nyugodtan lehajol a kávés poharamért, amit elejtettem az ütközésünk során, a kezembe nyomja és sarkon fordul. Pár lépés után megáll, hátranéz a válla fölött, és halkan így szól:

- Amúgy Young – nyomatékosítja meg a vezetéknevét. – Viszlát, két nap múlva.

Miközben elsétál, én még mindig egy helyben állok, majd lenézek a kezemben szorított pohárra: a tetejét olyan erősen rászorították, hogy egy csepp sem borult ki belőle. Egy pillanatra elmosolyodom, és belegondolok, micsoda véletlenek történnek folyton-folyvást.