the purple killer ; fnaf au

3

They don't let us out, all the people scream and shout.After they go home, that is when they let us roam.Once we got a taste, but they shut us down in haste.Called us things of hell, blamed it on the rotting smellWho's that on the phone? You're supposed to be alone.

„Sok sikert." A szavak még az ajtók kicsapódása után is vízhangzottak a fejemben, más gondolatot fel nem dolgozva. Ilyen nehéz lenne az, hogy a helyiségben kerengsz megállás nélkül, és figyeled, melyik gyerek szakítja le az aktuális dekorációt?Mielőtt észbe kapnék, már a bejárati ajtó felé sietek, szerencsére a fiú, aki újonnan munkatársammá vált, még ott áll, és óráját nézegeti. Szólni akartam neki, de hirtelen elfelejtettem a nevét. A főnököm csak egyszer említette, pár perccel ezelőtt még tisztán csengett a név a fejemben. Nem mertem megkockáztatni azt, hogy eliszkoljon, ezért az első J betűs néven szólítottam, ami eszembe jutott: - Joshua! A fiú azonban nem mozdul. Akkor vagy nem ez a neve, vagy belefeledkezett időmérőjének vizslatásába. Közelebb léptem hozzá, megkocogtattam a vállát, és ismét megismételtem a nevet. A fiú összerezzent, felnézett rám, majd mikor felismert, félénken megszólalt: - I-igen? A-amúgy nem Joshua vagyok, hanem Jeremy – hangjában érződött egyfajta félelem, főként, mikor kijavított. Játékosan a homlokomra csaptam, és sűrű bocsánatkérések közepette megveregettem a vállát. - Nos, Jeremy – nyomatékosítottam meg nevét -, tudod, én még új vagyok itt. Lenne időd esetleg arra, hogy... körbevezetsz, és elmondod, mit kéne csinálnom? A főnök semmit sem mondott. - Sosem mond semmit ezzel kapcsolatban – közli félénken Jeremy. – De persze, körbevezetlek, miért is ne? Hiszen van időm – mondta immár felszabadultabban, majd szürke kabátját levéve ismét uniformisával találkoztam. – Amúgy, ha neked nem gond, hívj csak nyugodtan Jere-nek – nyújtotta felém csontos kezét. Felnézett rám, és találkoztam mogyoróbarna szemeivel, amit eddig hasonló színű haja takart. Mosolyogva megráztam kezét, bíztatóan szorítottam egy kicsit a fogáson. – Nekem nincs becenevem, ezért maradjunk csak a Vincentnél – húztam szélesre számat. - Rendben – bólogatott hevesen Jere – akkor induljunk.

Útra keltünk, kikerülve egy csapat visítozó gyereket, miközben Jeremy magyarázásba kezdett.
- Ha minden igaz, ugyanaz a munkakörünk, így rád ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek, mint jómagamra – bökte meg mellkasát, egy halk kuncogás kíséretében. – A nappali biztonsági őrök pizzériai napja reggel fél kilenckor kezdődik. Ugyan a pizzéria csak kilenckor nyit, mi mégis fél órával előbb érkezünk, hogy legyen időnk átbeszélni a napirendi pontokat. Ilyenkor kényelmesen átöltözhetünk, vagyis nem kell már munkaruhában érkezned, de persze ahogy kedved tartja – emeli fel mindkét kezét. – Az első hullám fél tizenegykor szokott kezdődni, előtte csak kiszállításos rendeléseket kapunk, valamint pár, hajnalban kezdő helyi munkás tér be egy-egy szelet pizzára vagy egy csésze kávéra. Tizenegy és dél körül minden egyes nap gyerekek százai fordulnak meg itt, így garantált a felfordulás, ezért vagyunk mi. Nekünk kell figyelni, hogy a lurkók ne tépjék le a dekorációt, ne rongálják az animatronikokat, és főként egymásban ne tegyenek kárt. Ez itt – bök a fal egyik fehér plakátjára -, az étterem szabályzata a biztonságért.
Ahogy szemrevételeztem a plakátot, a következő szabályokba botlottam: „Ne fuss". Ez érthető, még nem is furcsa. „Ne kiabálj" és „Ne sikíts". „Ne piszkíts a földre".
- Ez meg milyen szabály? – nevetek föl hangosan, mire Jeremy csak egy félmosolyra húzza száját. – Sajnos már megtörtént, tapasztalatból mondom – nevet fel, én pedig tovább böngészem a szabályokat.
„Maradj közel az anyukádhoz". „Ne nyúlj Freddy-hez". „Ne üss meg másokat". „Távozz sötétedés előtt".
- Nem is annyira sok – állapítom meg, és továbbállunk túránkon.
- Bizony, bár néha még ezt a pár szabályt is nehezen tartják be egyesek – meséli Jere. – A délelőtti munkaidő fél egyig tart. Ilyenkor kevesebben fordulnak meg nálunk, és nekünk is van időnk a pihenésre. Ilyenkor rendszerint Ralph, a legrégebben itt dolgozó szokott az ajtóban állni, ha pedig valaki rendetlen, csak megszólal, és máris kisangyal lesz a rendetlen kópéból. Ő ma nincs itt, éppen szabadságon van, de a jövő héten majd találkozhatsz vele. Mikor szünetünk van, hátramegyünk a dolgozóknak fenntartott helyiségbe, ahol frissen sült pizzát ebédelhetünk. Ez nekünk semmibe sem kerül. A következő hullám a délutáni, egészen négy óráig. Azután már csak párok, esetleg kisebb családok térnek be, ilyenkor a zenekar lassabb, romantikusabb zenét szolgáltat. Ez időben érkeznek meg az éjjeli őrök, de az más téma – süti le a szemét Jeremy, látványosan elkomorodva.
- Miért? – kíváncsiskodom.
- Én már dolgoztam az éjszakai műszakban, de külön kértem az áthelyezésemet ide, mert az már túl sok volt nekem. Ha nem haragszol, nem szeretnék nagyon róla beszélni – hajtja le fejét.
- Ugyan, nem erőltetem – mosolygok, de belül majd' felemészt a kíváncsiság, milyen lehet az éjszaka a pizzázóban.
- Rajtam kívül még egy munkatársat kaptál – magyarázza tovább Jeremy -, ő Violet. Szintén szabadságon van, mint Ralph, de ő már pénteken megérkezik.
- Mesélsz róla? – csillan fel hirtelen a szemem. Ralphról már van sejtésem, de Violet egészen más tészta.
- Persze – mosolyodik el Jere. – Ő a kis csapat hangja, nagyon kedves, és arcáról levakarhatatlan a mosoly. Azt ajánlom, ne kritizáld a külsejét és a kedvenc bandáját, mert olyankor ölni tudna, de szó szerint – neveti el magát. – Ha nem nagyon beszél veled, ne ijedj meg, hiszen egész nap a mobilján lóg, mégis mindenre tud figyelni, bár a gyerekekkel nem annyira barátságos. Ha nincs elképzelésed róla, gyere, megmutatom őket – ragadja meg a karomat, és egy kis folyosóra húz.
A falak telis-tele vannak gyerekek által készült rajzokkal, a legtöbbjük az egyik attrakciót és magát a rajzolót örökíti meg, kacskaringós írással a következő olvasható szinte mindegyiken: „napon Freddyéknél". Beljebb haladva viszont uniformist viselő felnőtteket pillantok meg, képkeretekben. A legtöbbjüket még sosem láttam, Jeremy sem említette őket. Egy-két alak ismerős az utcáról, de nem különösebben érdekelnek. Ahogy az előttem lévő megáll, én is odakapom a fejemet: a falon ezúttal egy mosolygós női arc virít. A kép alapján nem sokat lehet megtudni róla, csupán lila-fekete kockás ingének teteje látszik, és a vállára omló, világos lila haja. A képkereten fehér szöveggel áll: „A hónap dolgozója", így már gyanítom, nem véletlenül alkalmazzák itt. Az elismerés alatt kiderül a neve is: Violet Emerson.
- Tehát, ő lenne az – néz fel rám Jeremy, majd halk kuncogásba kezd.
- M-mi az? – dermedek le egy pillanatra, de ő csak a vállamra teszi a kezét, és még mindig nevetve így szól: - Le sem tagadhatnád, hogy nem keltette fel az érdeklődésed.
- E-ezt mégis honnan veszed?! – nézek rá kerek szemekkel, és eltávolodok a képtől.
- Az, ahogy a képét nézted... - fonja össze ujjait Jeremy arca mellett. – Én, nem ítéllek el emiatt, nekem bevallhatod – hajol közelebb, szemöldökét vonogatva, széles mosollyal az arcán. Én csak kihúzom magamat, megköszörülöm a torkomat, és a lehető legkomolyabban megszólalok:
- Ne pazarold az idődet hülyeségek kreálásával – szavaimban érződik a komolyság, ahogy Jeremy arcáról lefagy a vigyor, lehajtja a fejét, és a földet bámulja.
- S-sajnálom, nem akartalak megsérteni – kér elnézést remegő hanggal, de én megforgatom a szemeimet, és mosolyogva megropogtatom vállait. – Semmi baj, kisöreg, semmi baj -, ám Jeremy még mindig halálfélelemmel vizsgálja a kockás padlót. – Ölelést nem kérsz? – kérdezem meg iróniával telve, mire ezt a választ kapom:
- De, jól esne.
Hirtelen kiszakad belőlem egy idétlen vihogás, majd vállánál fogva megölelem Jeremy-t. Nem szokásom ilyeneket tenni, még én is meglepődök tettemen, de jelenleg nem tud érdekelni. Jeremy ismét nevetni kezd, és viszonozza a gesztust. Ám hirtelen felegyenesedik, és az órájára pillant.
- Te jó ég! Hiszen én elkéstem! – kezd pánikolni, majd elkezd a kijárat felé sietni. – Remélem, mindent értesz, holnap találkozunk! – lefogadom, hogy még mondott valamit, de már nem hallottam, mivel befordult a sarkon, és elnyelte őt a gyerektömeg.

Én is elindulok az étkező felé, de egy tétova gondolat miatt a hátrahagyott ruháimat felkapva a kijárat felé sétálok. Még sosem örültem annyira a friss levegőnek, mint ebben a percben, az étterem fülledt terében szinte alig volt oxigén. Nem is tudom, miért nem tudnak egy szerencsétlen ablakot kinyitni. Hazafelé sétálva körbenézek a forgalmas, kora esti városon. A kereszteződés megtelik az autódudák zajával, a közlekedési lámpák villogása színt visz a szürke környezetre. Lassan az utcai világítást is felkapcsolják, ahogy elhaladok egy kávézó mellett, éppen kis lampionokat szerelnek fel egy fekete füzérre. A hely hangulata valahogyan arra ösztönöz, hogy mosolyogva betérjek a kávéház kertjébe, és egy kicsi asztalnál helyet foglalva az itallapot böngésszem. Magam sem tudom, mikor volt utoljára, hogy egy ilyen helyen üldögéltem, sőt, hogy élvezettel sétáltam volna végig a városon. Ahogy így elmerengek, egy felszolgáló érkezik hozzám, érdeklődő mosollyal az arcán. Rendelek egy kapucsínót, majd újra elmerülök a forgalmas autóút csodálásában. Hirtelen a mögöttem lévő kerítésre egy veréb száll, majd csipogva ugrál ide-oda a fémen. Mosolyogva nézem, és rádöbbenek, hogy az élet tele van apró örömökkel, legyen az egy kismadár vagy egy ital. Időközben megérkezett a kávém is, így azt megköszönve belekortyolok. Amint végeztem fele, besétálok az épületbe, fizetek, majd véglegesen elindulok haza. A békés sétámat megzavarja egy csengető biciklis, így azt kikerülve hátranézek, jön a még mögöttem valaki. Ám amint visszafordulok, valaki lefejeli a mellkasomat, majd kabátomban megkapaszkodva a földre húz magával.