Napraforgómező

Untitled Part 1

  William Hill, Elizabeth Hill, Kevin Hill.
Nem testvérek, nem unokatestvérek, még csak nem is rokonok, mint ahogyan azt az ember gondolná. Koruk különbözik, stílusok nem azonos, nem beszélik a másik anyanyelvét sem. A világ különböző pontjain nőttek fel, ám mégis találkoztak egy meleg nyári reggelen.


William egy tizenkilenc éves fiú volt. Nagyon magas, okos, őszinte, meglehetősen durva funkciókkal. Elmondása szerint nem szerette a nála fiatalabb „ösztönlényeket". Nem is barátkozott nála fiatalabb emberekkel. Ám szintén nem szerette a nála idősebbeket sem, inkább megmaradt a vele egykorúaknál, bár velük sem beszélgetett túl sokat. Gyakran mogorva és zsémbes, eléggé magának való alaknak számított. Édesapja temetkezési vállalkozó, édesanyjának pedig ügyvédi munkát végzett. Látszólag úgy tűnt, mintha egy tökéletes családot alkotnának, ám ez egyáltalán nem így volt. William ugyanis a legmagányosabb fiú, akit valaha is megismerhettünk. Igaz, hogy osztályelsőnek számított eddigi lakhelyén is, de barátai nem voltak a mogorva viselkedésének köszönhetően, és a szülei sem tudtak vele túl sokat foglalkozni a munkájuk miatt.

William akkor sem mutatott semmilyen érzelmet, mikor megtudta, hogy elköltöznek. Nem igazán érdekelte. Elmondása szerint amúgy sem volt semmi fontos, amiért maradni akarhatott volna. Így most Freetown városában lakott. Nem a központban, hanem a szélén a városnak. Ez még jónak is számított, hiszen a házak mögött már egy csodaszép rét terült el, melyre napraforgók voltak ültetve. A rét közepén pedig egy hatalmas fa állt. William már első ránézésre tudta, hogy a fa tövében lesz az a hely, amit mindig is keresett. A természet az, ahova el tud menekülni a hétköznapok elől, ahol nem zavarhatja meg senki.

***

Elizabeth Hill egy tizenkét éves kislány, aki már a kezdetektől fogva Freetown városában élt. Pontosabban egy réten, amit a napraforgók virágai tettek varázslatossá. A rét közepén állt egy hatalmas, vén, öreg fa. Ki tudja, hogy hány éve állt már ellen a természet dacos időjárásának. Ennek a fának az ágai között, a sűrű lombkorona takarásában egy faházikó árválkodott. Ebben a faházban töltötte mindennapjait már közel két éve a kis Elizabeth. Apukája régen meghalt. Hiányzott is a lánynak, de nagyon. Amikor édesanyja mesélt neki a rét közepén álló fáról, úgy érezte, hogy oda kell mennie. Azt a helyet érezte a lehető legközelebb szeretett édesapjához, mivel a fakuckót Elizabeth apukája építette még régen. Ezért is töltött annyi időt benne. Minden reggel korán már ott játszott. Anyukája mindig csomagolt neki ételt és italt is, mert ha Elizabethtől függött volna, akkor biztos, hogy egész nap nem eszik semmit.

***

Kevin Hill volt a legfiatalabb hármuk közül. Mindössze nyolcéves. Nevelőszüleivel együtt költözött Freetown városába. Ő egy nagyon érzékeny kisfiúnak számított, aki nem szereti, ha veszekednek a körülötte lévők. Nagyon barátságosnak is tűnt egyben. Imádott az emberek közelében lenni és felvidítani őket, ha úgy látta, hogy szükség van rá. Nem beszélt sokat. Sajnos a kisfiú gyakran meg lett fenyítve az igazi szülei által, hogyha megnyikkant, akkor sorban kapta a taslikat. Ez lehetett az egyik oka is annak, hogy elvették a gyereket a szüleitől, és árvaházba került. Ezért csak akkor beszélt, ha tényleg muszáj volt, az esetek többségében pedig elmutogatta, hogy mit szeretne. Természetesen azóta már magához vette egy szerető család, és eddig nagyon úgy tűnt, hogy Kevin is kedveli őket.

***

William öt óra felé indult útnak, amikor már nem érezte olyan elviselhetetlennek a hőséget. Úgy döntött, megnézi magának azt az öreg fát. Elővigyázatosan lépdelt a hatalmas, végtelennek tűnő napraforgómezőn. Óvatosan hajlította el a napraforgók szárait, ügyelve arra, hogy nehogy megsértse a virágokat. Hiszen a virág is élőlény, és ő nem akart megölni egyet sem. Tudta, hogy a virágok lágyszárúak, és elég nekik egy kis törés is ahhoz, hogy megszűnjenek létezni. Egy növény akkor „hal meg", amikor az éltető erői, amik eddig egyben tartották, megszűnnek. Nem muszáj az összes elemnek eltűnnie. Elég csupán egy is. Ilyen a víz, a napfény, a földben lévő ásványi sók és minden más, amire a növekedéshez szüksége van.

William nagyon szerette a természetet. Számára a növények és az állatvilág jelentették a békét, a nyugalmat. A növények legalább nem beszéltek vissza. Az állatok legalább nem próbáltak okosabbnak tűnni nála. Bár így is akadtak olyan napjai, amikor még az állatokat sem tűrte meg maga mellett, hiszen azok is csak az ösztöneikre támaszkodtak.

William után egy kislány loholt. Méghozzá Elizabeth. Ő egyáltalán nem törődött a virágokkal. Futva tette meg lépéseit, miközben átgázolt a mezőn, egyszerűen letaposta a napraforgókat. Ahová pöttömnyi, talán már nem is olyan kicsi lábacskáit letette, ott a virágok szomorúan hajoltak le a talajig.
Elizabeth még William előtt akart a fához érni, hiszen az az ő területe volt. Mégis hogy képzelte ez az idegen, hogy csak úgy megközelítheti édesapja hagyatékát?

Elizabeth nyomában ott somfordált egy még kisebb gyermek, Kevin, aki jócskán lemaradt a másik kettő mögött. Ahová lépett, annak nyomán élet kezdett fejlődni valamely formán. Fűszál nőtt ki a földből, avagy egy napraforgóbimbó úgy döntött, ideje napvilágot látnia.
A kis Kevin rendbe hozta az eltört napraforgók szárait, kiegyenesítette őket, és ragasztójával összekötözte a virágok „sebeit". Büszkén nézte munkáját. Mosolygott, ahogyan a virágok is visszamosolyogtak rá.
Tovább követte Williamet és Elizabetht.

A kislány egyre csak futott William után. De akkor miért nem érte végre utol? Hiába tűnődött ezen, nem jött rá a megoldásra. Talán azért nem képes utolérni, mert annak a fiúnak olyan magas, olyan hosszú lába volt, hogy fel sem érhettek hozzá az ő csöppnyi tappancsai.
Pedig úgy szaladt, szőkés haja csak úgy lobogott. Pipacsvörös, könnybe lábadt szeme csillogott a nap fényében. Utol kellett érnie Williamet. Meg kellett állítania.

Ám William csak haladt és haladt előre.
Kevin pedig nem igazán erőltette meg magát. Már fáradt és álmosodott. Az égig nyúló virágok tengerében alig látott valamit. A növények maga magasabb volt, mint a kisfiú. Szegény Kevin alig látszott ki a napraforgók sokasága közül, de tudta, hogy, amíg az elhajlott szárakat keresi, és követi is azokat, ő is oda érhet a másik két személyhez.
Kevin megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Sötétbarna haja az arcához tapadt az izzadságtól. Fűzöld szempárjával feltekintett az égre, egyenesen arra a nagy, fényes gömbre meredt, amit az emberek csak napnak hívtak. Habár ezt a napot egy arrafelé úszó bárányfelhő takarta el, a nap még továbbra is csak sütött, közben melegével táplálva a növényeket és izzasztotta az élőlényeket.

William észrevette, hogy Elizabeth lélekszakadtában próbálja utolérni. Nem tetszett a fiúnak. Egy újabb ösztönlény, aminek célja, hogy elkapja, hogy utolérje és megállítsa. Ezért William az út további részében komor arccal sétált, már-már céltalannak tűnhetett, de ez nem így volt. Továbbra is szem előtt tartotta az egyetlen célját. Elérni a fához.
Szőkés hajának tincsei rakoncátlanul táncoltak a meleg, nyári fuvallatban. A szeme színe talán az ég színéhez hasonlított, azaz egyszerűen gyönyörű, és egyben hihetetlen is.


Elizabeth végre megpillantotta William kockás nadrágját. El sem hitte, hogy végre utolérte a fiút. Hiszen nem is csoda, mert William már régen megállt a fa árnyékában. Elizabeth nem tétovázott, azonnal felszaladt a kis létraszerűn a faházáig.
Williamet különösebben nem érdekelte, hogy mit csinált a kislány, amíg nem az ő nyakán lógott. Letelepedett hát a fa tövébe, és onnan szemlélte a bárányfelhőket. Az egyik éppen a nap előtt lebegett el, akár egy primadonna.

Kevin is végre kiért a napraforgómező sűrűjéből. Lihegve dőlt le William mellé. Elizabeth a fa magasából nézett le a két fiúra. Az egyiknek csapzott volt a haja és lihegett, míg a másikon semmi fáradtság nem látszott. A hosszú szempillái könnyedén rejtették el kék szemét. Olyan, mintha aludna.
Elizabeth, látva, hogy a két fiú nem azért jött, hogy lerombolják erődjét, és nem is azért, hogy elfoglalják, megnyugodott.
Hirtelen támadt egy jó ötlete. Bár nem akart lemerészkedni közéjük, Elizabeth látta, hogy a kis Kevin nagyon liheg. Vízre lett volna szüksége. Williamnél is volt, de ő látszólag a füle botját sem akarta mozdítani.

Ezért Elizabeth egy hosszú ághoz erősített egy vízzel teli palackot – amit reggel otthonról hozott –, és úgy nyújtotta le Kevinnek. (Madzag hiányában a fa vesszőjét használta.) Kevin nem habozott, azonnal megragadta az üveget, ahogy csak tudta, kiszedte a csomóból, és nagyokat kortyolt a palackból.
William csak fél szemmel figyelte a két kisebb gyereket. Bár nem tetszett neki, hogy ott vannak, azért örült, hogy nem kellett vigyáznia rájuk. Sőt! Hogy nem kellett semmiféle kommunikációt létesítenie velük.

***

Lassan estére fordult az idő. William úgy határozott, ideje hazaindulnia. Kevin és Elizabeth pedig követték, egy szót sem szóltak egymáshoz.

A következő napjuk is hasonlóan telt, sőt az azutáni is. Mivel Kevin William szomszédságában lakott, így a kisfiú meg tudta figyelni, hogy William mikor kel útra. Általában minden nap öt órakor indult sétára a mezőre, hogy aztán kicsit ledőlhessen a fa alá pihenni. Így Kevinnek csak annyi dolga akadt, hogy percenként rákérdezzen az időre anyukájától, és ő is menjen, amikor William megy. Elizabeth természetesen már ott várakozott, mindig a fiúk előtt ért oda.

Minden nap újra és újra találkoztak. És bár nem beszéltek, mégis szimpátia alakult ki hármuk között. A kis Kevin élvezte a két idősebb társaságát. Boldogan töltötte velük az idejét. De hát milyen egy kisgyerek? Ha megtetszik neki valaki, logikus, hogy követi, nem?
Elizabeth azért örült a két fiú közelségének, mert végre voltak olyan emberek is, akik nem néztek rá szánakozva az apukája elvesztése miatt. Nem nyilvánítottak részvétet, nem a háttere alapján ítélték meg. Nem, William és Kevin semmi effélét nem tervezett. Ezért is kedvelte meg őket a lány annyira.

William pedig. Nos, még mindig nem szerette az ösztönlényeket. Elizabeth ösztönből védte a „várát", míg Kevin ösztönből tartott mindig Williammel. Mégis jólesett neki a két kisebb gyerek ottléte. Végre voltak mellette valakik, akik nem akarták kikényszeríteni belőle a beszédet. Akik mellett hallgathatott, mégis megértették. Ők nem voltak a szülei, akik minden nap veszekedtek vele a lobbanékonysága vagy nemtörődömsége miatt.
Ez a két kisgyerek az emberi jelenlétet biztosította, ami érzelmileg nem bántotta tovább Williamet..

Mindhármójuknak előnyösnek számított ez a kapcsolat. Tudták, hogy amíg a nyár tart, biztosan minden nap látni fogják egymást. Na de mi lesz azután, amikor bekövetkezik az ősz? Vagy a tél? Hiszen egyszer mindennek a végére ér az ember. A végére kell érnie, mert semmi sem tart örökké. Ám erre ők még csak gondolni sem akartak. Ők most csakis a jelenben éltek. Mert ha olyan szép, akkor miért rontsák el a homályos jövő képeivel?


William a következő alkalommal, amikor újra elindult a fához, meglepetten ismerte fel, hogy Elizabeth eléjük jött. A lány, amint meglátta Williamet, és a nyomában loholó kisfiút, Kevint, azonnal felpattant ültéből, szikrázó vörös szeme csak úgy csillogott, de ezúttal nem a könnyektől, hanem a boldogságtól, amint futott feléjük.
William egy szó nélkül állt meg a lány előtt, és megsimogatta annak feje búbját, majd kézen fogta. Kevin sem maradhatott ki, ugyanis a kisfiút a nyakába vette. Kevin még soha, egyszer sem tapasztalt ekkora magasságot. Először félt is, de azután megszokta, és végül tetszett is neki, hogy most ő a legmagasabb közülük.


Miközben már oly megszokott közös helyük felé igyekeztek, továbbra sem szóltak egyetlen szót sem. Némán hallgattak, és figyelték a körülüttök lévő természetet. Figyelték, ahogyan egy méh tovaszáll egyik virágról a másikra, egyik napraforgó szirmáról egy másikéra. Figyelték, ahogyan a nap előtt egy felhő ellebeg, majd egy másik és egy harmadik, így árnyékot biztosítva az élőlényeknek. Amikor kiértek a napraforgók közül, és végre letelepedtek a fa tövében, akkor pedig figyelték az ösvényt, mely a virágok letiprásával keletkezett. Kicsit szomorúnak érezték magukat, hogy az ösvény sávjában annyi növény csakis miattuk pusztult el, de ugyanakkor boldogok is voltak. Boldogok attól, hogy ennek az útnak köszönhették, hogy találkoztak. Vagy ha nem is az útnak, akkor a napraforgókkal tarkított mezőnek, a hatalmas fának, a nyárnak, Freetownnak.

Hiszen ha nem lett volna itt Freetown városának a szélén ez a virágokkal tarkított terület, melynek közepén egyetlen fa árválkodott, és ha William a szülei munkája miatt nem költözik ide, vagy ha nem egy itt élő család fogadja örökbe a kis Kevint, akkor biztosan nem találkoztak volna. És ez a szimpátia soha nem alakulhatott volna ki.


Most még a boldog mindennapjaikat élték. De sosem felejthetik el a tényt, hogy az ősz már közel. És az ősz közeledtével a kis kalandjuk sem tarthat sokáig. Amikor a fa levelei színesbe fordulnak, és a napraforgók is befejezik magjaik érlelését, akkor a nap segítségével az ösvény is megszűnik majd, és így a történetük is véget ér.
Ám az új tavasz közeledtével kalandjuk ismét egy boldog fordulatot vesz. A nyár hamar eljön, és ők újra együtt töltik majd a mindennapokat. Ismét kigyúrják majd az ösvényt, és talán ezúttal majd szavaikkal is kommunikálni fognak egymással.


Vége
Karibian
(2015. XII. 17. – 2015. XII. 21.)