Furcsa

Az érzések kavarogtak bennem. Nem tudtam mit tenni. Egyszerűen üresnek és teljesnek is éreztem magam egyszerre. Minden igaz és minden hazugság. Nézek, de nem látok. Érzem, hogy nem érzek. Durva és gyengéd, fáj, aztán simogat. Ellentétes érzelmek törnek elő minden másodpercben. Mámorító, andalító és rettenetesen szomorú. Vidám, aztán hirtelen kellemetlen. Fájdalmas és érzékeny. Hangos és halk, élénk és fáradt. Élő és halott... Mindezt egyetlen mondat miatt.

Teljesen ütik egymást és mégis olyan közeliek. Mint egy mágenes két pólusa. Annyira emberiek. Mind ez bennem. Szétfeszít, majd megöl. Összevarr és megment. Segít, aztán a porba lök. Mégis érzem, hogy ez nem jó. Természetellenes. Aztán jön valaki, és hirtelen rájövök, hogy természetesek az érzelmek. Csak nekem fel nem foghatók. Nem ismerem őket. Ők viszont engem nagyon. Talán túlságosan is. Kellett neked megszólalnod!

Vajon miért teszik ezt velünk? Az embereket ez viszi a vesztükbe. Mégis kapaszkodnak beléjük, mintha az életük múlna rajta. Talán így van. Lehet, hogy egy szép napon segít valaki, aki megmutatja, hogy az érzelmek csak másodhegedűsök, és te vagy az életed központjában. Nem ők, nem mások. Csak te. Pont, mikor már szét akarna esni körülötted a világ, akkor belép az ajtón, rád mosolyog és köszön.

- Hello, Cas!

Minden megváltozik egy nap. Talán a te érzéseid is felém. Addig maradok magamban és próbálok túlélni.